A dialógus az, amikor teljes lényével átjár a másik. Nemcsak a mondandója, hanem ő maga. Átjár, belém kerül, megérint, és elkezd működtetni, megváltoztatni, ha úgy van, fájni, kaparni, görcsösen szorítani. Beúszik a gondolataim közé, beivódik a bőrömbe, meglátszik rajtam. Nincs dialógus empátia nélkül. Nincs dialógus változás nélkül. Ha valakinek megengeded, hogy átjárjon, az átalakít. Nem tudsz egy embert másképp megérteni, csak empátiával. Ha ő érdekel téged. Ahhoz pedig érdemes jelen lennie. ... Ami tuti: a dialógushoz asztal kell, amit körbe lehet ülni. Kocsma, ahol fel lehet olvasni Luther kilencvenöt tételét. Kihúzható asztal egy napfényes konyhában. Úrasztala egy templomban. Betonból öntött asztal egy parkban. Egy hely, ahová leülsz, és ahová kipakolod, amit gondolsz, és megnézed, mások mi mindent hoztak. Ahol ott lehetsz testben, lélekben, gondolattal, mindenestül. Nem elég a desktop. Adjon I. asztalokat, ahová le lehet ülni találkozni magunkkal, egymással, vele! Különben kommentáradattá silányulnak potenciálisan gyönyörű és inspiráló párbeszédek, amelyek megváltoztathatják az egész életünket.
Asztal van. Pipa.
Vélemény is. Pipa.
Itt ül a másik ember is, asztal ugyanaz, vélemény más. Pipa.
Párbeszéd... Az nincs. Pár monológ, jobb esetben egymás után, de van, hogy ugyanabban az időben.
Én a Reposztra is úgy tekintettem, mintha leülnék egy asztalhoz, aztán nekiállnék beszélgetni. "Képzeljétek, mit írt az újság! Tudjátok, mi erről a véleményem?!" - valahogy így. Nem szószék, nem monológ, hanem második lépés egy folyamatban (első maga, az alapcikk). Nem sikerült. Nem mindig sikerült. Most eltekintek attól, hogy vannak, akik megszabnák, miről írjak, vannak, akik megszabnák, hogyan írjak, vannak akiknek valami érthetetlen okból fáj a palásttalanul asztalhoz telepedés szabadsága. Őket sajnálom. Kár, hogy sokan csendben maradtak. Jó lett volna igazán beszélgetni...
Volt, hogy sikerült, érdekes módon nem itt, ezen a felületen, hanem személyesen. "Te, Peti, olvastam, múltkor, amit írtál, az a véleményem..." "Hello, bírom, amiket írsz meg minden, de ezt másként látom..." "Tiszteletes úr, meglepődtem, amikor elém került egy cikke..." És beszélgettünk. Asztal, empátia, a véleményváltozás szabadsága, az, amiről írtál, Zsuzsi. Amikor minden a helyén. Amikor nem lenyomni akarom magamat a másik torkán, nem sarokba szorítani akarom a másikat, nem győzni akarok. Egyszerűen beszélgetni. Kíváncsian, nyitva lenni.
Ehhez azonban bátorság kell. Hogy ne féltsük magunkat.
Tisztelet is kell hozzá. Hogy ne hangerővel takarjam be a bizonytalanságomat, hogy ne megfojtani akarjam a másikat, ne legyűrni.
És rugalmasság. Hogy nem döntöm el már az elején, milyen a másik.
Itt, a neten tele vagyunk párbeszédnek hazudott valamikkel. Közhelyorgiák, facebookfalra fröccsenő iszapbirkózás, trollagresszió, témától függetlenül ugyanolyan ego-transzparensek. Ott kint, offline üzemmódban hasonlóan aggasztó a helyzet, csak az arcunkra, a viselkedésünkre, a tetteinkre is átíródik mindez. Olyan ritka a párbeszéd, a valódi, amiről írtál, hogyha az ember egybe belekeveredik, el sem hiszi. Ezért tart itt ez az ország.
"Kommentáradattá silányulnak potenciálisan gyönyörű és inspiráló párbeszédek" - köszönöm ezt a mondatot, Zsuzsi. Legszívesebben kitörölnék mindent, amit írtam, és itt hagynám ezt a mondatot, szegénységi bizonyítványul. De nem teszem - és nem csak azért, mert meg kell lenni a mai posztnak. Azért, mert nagyobb a baj.
A párbeszédeink sorvadását nem csak a kapcsolataink bánják. A hitünk is. Hisz mi a keresztyénség, ha nem egy folyamatos dialógus az Igével? Párbeszéd Istennel, aki szóba állt velünk, aki a teremtés óta kommunikál, szól és kérdez. Már az Úr asztalánál sem tudunk ottmaradni, hogy Vele beszélgessünk. Akkor hogy akarunk egymással egyházon belül, kegyességi irányzatok szentségtelen szekértáboraiból? Hogy akarunk közös nevezőben élni, tradíciót görgetők és újonc betértek? Hogy akarunk megszólítani kívülről bekiáltó színészt, doktort, vasutast? Hogyan nyitunk közösen azok felé, akiknek az evangéliumot akarjuk hirdetni? Hogyan tudok magamra reflektálni, változni és fejlődni?
Abbahagyom, csak a kérdések szaporodnak.
Folytassuk egy asztal mellett. De tényleg. Ki jön? Ki tud túllépni önmagán? Ki képes nyitni?
Nálam van asztal, üres szék. Lehet jönni. Törjük meg az átkot.
Hozzászólások