Több száz világvégehívő érkezett a Pireneusokban megbúvó apró településre, Bugarachra, hogy ott vészelje át az ítélet napját. A helyi hatóságok már korábban bejelentették, hogy december 19. és 23. között korlátozzák a bejutást a településre, és ennek megfelelően lezárták a településre vezető utakat. A francia csendőrség több ellenőrző pontot hozott létre a falu mentén, a helyi lakosokon kívül mást nem engednek be. Bugarach lakói egyre nehezebben viselik a kiemelt figyelmet.
Világvége: megtelt az UFO-falu - Hír24
Látszólag minden rendben volt a világgal. Az emberek élték megszokott, hétköznapi életüket. Az otthon biztonságos védelmében, a tévéből szerezték élményeiket és igényeiket. Azért dolgoztak, hogy vásároljanak. Hogy fogyasszanak. Az tette őket boldoggá. Szerették, ha megmondják nekik mit érezzenek -, olyan egyszerűek voltak, hogy egymás között gépies rutinná váltak az érzelmek.
És ki voltak éhezve a szenzációra.
Most épp saját világuk végét várták, pedig nem is sejtették, hogy az már régen véget ért. Az emberiség a lelke mélyén már hosszú ideje halott. A civilizáció amiben hittek felzabálta őket, mintha tartósított, kompakt kis hamburgerek lennének.
És amikor végleg eltűnnek a Föld színéről, nem marad utánuk más csak romok és értéktelen zöld színű papírfecnik. A természet pedig teszi a dolgát. Szép lassan elnyeli a romokat és tovább lép.
Hát elmaradt. Ez van. Apokalipszis - most sem. Minden megy tovább, nem ütköztünk üstökössel, nem leptek el bennünket zombihordák, nullsíkba sem értünk. Bruce Willis maradhat a helyén, mi pedig készülhetünk tovább karácsonyra.
Persze tudtam én ezt, nem vártam én semmit, mindez megy fel a polcra a többi múltbéli világvég-rettegés mellé. Ami izgalmassá tett, az a bulvársajtó és az internetes közösségi oldalak egymást gerjesztő tánca. A gyorsabb, több (ál- és/vagy fél)információ nagyobb port kavar.
Fotó: Kalló Péter
Szegény bugarachi polgárok bizony tudják. Élik az életüket egy furcsán gyönyörű hegy tövében, aztán jön egy csomó ember várni a világvégi űrkompot. Meg mulatni, nyilatkozni. Az külön vicces, hogy több újságcikk is valamilyen maja legendára vezeti vissza a dolgot, de ez bizony butaság, hisz szegény maják honnan tudtak volna a Pireneusokban lévő hegyről? Na mindegy, már huszonkettedike van, a föld is forog, a hegy is áll. Itt vagyunk. Nem jött be, hiába beszéltek erről a buszokon az emberek. Hiába tudták meg sokan, hogy volt egy maja nép egy másik földrészen, akik hihetetlenül pontos naptárat készítettek. Hiába köszöntek el egymástól úgy röhögve nyolcadikos gyerekek, hogy boldog világvégét. Hiába indított világvége-akciót néhány áruház.
Nincs vége. Folytatódik. És lehet, hogy felkapjuk a fejünket néhány évente valamilyen legendának látszó vagy hallatszó izére, ki tudja, meddig lesz ez így.
Persze, most többen mondhatják, hogy miért gúnyolódom, hiszen keresztyén vagyok, ugyanúgy várom a világvégét, ugyanaz van velem is, csak éppen elfogadottabb formában. Két hiba van ebben.
Először is nem gúnyolódom. Szomorú vagyok, mivel az egész a félelemre épült, és ezt a fogyasztói lét haszonélvezői még ki is használták, aprópénzre váltott armageddon volt ez is. Az én hitemben nem a félelem kapcsolódik a véghez, hanem a reménység. Nem pusztulásról szól, hanem kiteljesedésről. Mert a keresztény apokalipszis egy új kezdetet mutat fel.
Ide kapcsolódik a második dolog. Én nem a világvégét várom, hanem az Eljövendőt. Visszavárom, mert már volt itt, pár nap és ünnepeljük első eljövetelét, sőt azóta is itt jelen van, Lelke által. De ez már hit. Ez is hit, ahogy a hegy köré gyülekezők hite, de ez engem felszabadít, nem pedig megrettent. Jürgen Moltmann kortárs teológus írja: "A bibliai apokalipszisek nem a világkatasztrófa pesszimista forgatókönyvei, amelyek csak félelmet és rettegést keltenek, hogy a megfelelő végzethittel megbénítsák az embereket, hanem a remény üzenetei veszély idején, hogy éberen szembenézzünk a veszéllyel, és ellenálljunk neki. Elevenen tartják az Isten hűségére irányuló reményt: 'Amikor ez teljesedésbe kezd menni, nézzetek fel, és emeljétek fel fejeteket, mert elérkezett megváltástok ideje'(Lk 21,28)." (in: Minden végben kezdet rejtezik - Bencés kiadó, 91.o.)
Azt mondtam, a hitem felszabadít. Például arra, hogy ne ezzel foglalkozzam. Hiszen úgysem tudjuk, mikor jön el (nem a vég, hanem az új kezdet). Felszabadít arra, hogy a mostani dolgokkal törődjek, világvége helyett a következő perc eleje legyen a fókuszban, üstökösök kémlelése helyett azzal törödjek, ami/aki a kezem ügyében van, karnyújtásnyira. Hogy figyeljek arra, amiről Kalló Péter fotográfus is ír. Hogy a képzelt katasztrófákba való beleroppanás, vagy a velük való szórakozás eltéríti a figyelmünket arról, hogy tényleg nagy a baj, hogy katasztrófa felé sodorjuk magunkat, ahogy tönkretesszük a lábunk alatt lévő földet, a vizeket, a levegőt, hogy lényegtelen és felesleges dolgokkal béleljük ki a körülöttünk lévő teret. Hogy a valódi, életbevágóan fontos kapcsolatainkra nincs időnk. Hogy életet pazarlunk.
Fotó: Kalló Péter
A világvége elmaradt - szegény maják, ha tudnák, micsod hype lett a naptárjukból! Viszont a világ még itt van körülöttünk. Félelem helyett pedig miénk a szeretet tettlegessége és felelőssége. A jelenben.
Mi pedig, keresztyének, tényleg figyeljünk jobban a Betlehemben születettre, aki maga az Eljövendő.