A török időkben a magyar ember Istenéhez fordulva, bűneit bánva kereste a kibontakozást. A XX. század világiasabb légkörében csupán az igazságtalanságot tartottuk szem előtt. Önsajnálat az önvizsgálat helyett. Pedig van mivel szembenézni. Például a kiegyezés utáni erőszakos magyarosítással. (A „magyarizáció“ ma is fáj Szlovákiában.) Magyarok és szlovákok viszonya persze jóval korábban megromlott. Az összetartozás érzése komolyan már a XVIII. században elkezdett foszladozni, hiszen – magunktól eltelve – nem vettük észre, hogy a nemzeti öntudatra ébredés a velünk élő népekben is megindult, akik nem akarják elfogadni, hogy a németesítő kísérlet helyét egy magyarosító folyamat vegye át.
De nemcsak Trianon előtt hibáztunk, hanem utána is. 1938 után, a Trianonra vezető okok ki nem tárgyalása miatt, erősebb volt bennünk az uralkodási, mint az együttműködési vágy. Harminc évvel később, 1968-ban ismét egy nagy hiba: nem lett volna szabad részt vennünk a Prágai Tavasz katonai felszámolásában.

Hríb és Surján magyarul a .týždeň legújabb számában - Felvidék.ma

Nehéz itt élni, Közép-Európában. Ugyan az van mindig, még akkor is, ha más hangnemben, mozgalmasan. Utáljuk egymást. Egymásnak feszülnek nemzetek, egymást szidva, gyűlölve. Gyerekesen. Én voltam itt előbb! Nekem nagyobb hadseregem van! Nekem régebbi a nyelvem! Nekem több az olimpiai aranyam! Én nyertem a világháborúban! - Nekem erősebb az apukám! Én voltam előbb a homokozóban! Menőbb, ahogy hintázom! (Ugyanez még szörnyűbb, amikor a másikat minősítjük/minket minősítenek. Plusz a közhelyek, hamis előítéletek.)
És közben nem jutunk semerre. És közben Trianon sebe nem gyógyul. És közben - magyar részről - a határon túliaknak ugyanolyan nehéz marad. És mindig ugyanaz van, egy sárdobás ide, egy oda - kampányidőszakban hatványozottan. Mindig ugyanaz van.
Vagy mégsem? Hríb és Surján felmutat valami mást, valami reménykeltőt. Végre. (Kérnék mindenkit, az idézett cikket megnyitva olvassuk el az egészet, ha nincs idő, inkább ezt hagyjuk, az sokkal fontosabb!)

Őszintén meglepődtem, hiszen nem ezt szoktuk meg (megnyugtat, hogy Hríb és Surján is meglepődött egymás reakcióján). Az, hogy kiáll egy szlovák, és arról beszél, milyen fájó nekünk Trianon, hogy a Benes-dekrétumok milyen rosszak? Mi történt, jól hallok? És erre a magyar válasz egy magyar politikustól hasonlóan meglepő. Bocsánatot kér. Mert a mi nemzetünk sem szent, a mi történelmünk sem tiszta. 
Bátor ember Surján László, nagyot nőtt a szememben. A "Fiatalabb vagyok, mint Szlovákia" pólók országában, a féligazságokkal tűzdelt ezerféle újpogány eredetregéket álmodók között, árvalányhaj-koszorús régen-minden-jó-volt romantikában sóhajtozásban ez a bocsánat minimum bűn sokak számára. Szerintem nem az. Nagykorú cselekedet, ráadásul keresztyén emberhez méltó.

Ez a két ember megtört egy ritmust. Egy olyan ritmust, ami valójában nagyon rossz, mindegyik országnak, népnek, jobb esetben helybentoporgás, rosszabb esetben folyamatos hátrálás. És közben - csak félve mondom ki, hisz gyűlölöm az összeesküvéselméleteket - egy összefogni képtelen, egymás ellen acsarkodó Közép-Európa még jól is jöhet sokaknak, legalább velünk nem kell törődni, kiiktatjuk mi saját magunkat. Szóval az ütések, kerítésen átkiabálások ritmusa megtört - kicsiben és halkan. Kár, nagyobb visszhang kellene. Remélem lesz is neki.

Surján László igazi kereszténydemokrataként szólalt meg. Bocsánatot kért, és keresztyén emberként tudja, hogy ettől nem gyengül az ember, csak a hamis büszkeség sajdul bele, az öhazugság. A bocsánatkérés sokak szemében gyengeség, de a hívő ember tudja, hogy erő kell hozzá, és a szabadság a válasz. A letett harag már nem mérgez tovább és hely marad valami másnak, ami épít, ami gyógyít. De demokrata tett is volt, előretekintő, nem olcsó politikai tőkét építgető.

Példa lehet, így kellene kezdeni a továblépést. Mert lehet. Józan, a múlt árnyékaival szembenézni tudó, hamis mítoszokat nem kergető magyaroknak, szlovákoknak, szerbeknek, románoknak ésígytovább, szóval nekünk itt, meg kell törni a most meglévő, konzerválódott gyűlöletet. Valahogy így. 

Hozzászólások