Egyenesen kell beszélni. Mi politikát csinálunk. Harcosok vagyunk, ez nem szégyen. Egy nehéz műfajt űzünk. Ironizálhatnék a konzikkal, hogy mi is eltartott ujjal közlekedünk, csak nem borospohár van a kezünkben: a mi ujjunk azért van eltartva, hogy ne húzzuk meg véletlenül a ravaszt, hogy nehogy véletlenül elsüljön a fegyver.
De ha kell, akkor késlekedés nélkül lövünk.
Mások is ugyanezt teszik, csak ők erről azt hazudják, hogy ez újságírás. Színt kell vallani, ennyire egyszerű.
Ha kell, késlekedés nélkül lövünk – G. Fodor Gábor a Mandinernek
Régóta szeretnénk egy kijelölt gyalogátkelőt a templom és az iskola közé. Egyelőre reggel és délután elég kockázatos az átkelés az úttesten. Ez a 64-es nemzetközi főút.
Vagy egy jó szándékú sofőr, vagy a két jármű közötti pillanatnyi szünet kell ahhoz, hogy átkelhessünk. Jó pár éve egy asztalhoz ültünk a közútkezelő, az önkormányzat, az enyingi rendőrőrs képviselőivel.
Meglepően hosszú és bonyolult eljárási folyamatot vázoltak fel. Nem is gondoltuk, hogy pár párhuzamos csík felfestése ekkora kihívás. Ráadásul nem is olcsó. Amihez nem volt forrása sem az önkormányzatnak sem a közútkezelőnek. Nekünk sem – de nem is hiszem, hogy az ilyesmit az érintett szervezeteknek/intézményeknek kellene finanszírozni.
Nem volt semmiféle lehetőségünk arra, hogy akár csak ígéretet csikarjunk ki valamelyik fél részéről. Borús zárszóval álltunk fel az asztaltól: csak ha súlyos közúti baleset történne, akkor lenne valami esély a zebrára. Amikor majd vér folyik. (Ráadásul, hogy mekkora védelmet nyújt a gyalogosok számára egy kijelölt gyalogátkelőhely, az erősen kérdéses.)
A politikai szóhasználat szívesen nyúl militáns kifejezésekhez, a tábor mozgósítása, egy-egy ügy vagy téma hangsúlyozása érdekében. Ehhez hozzászoktunk, és ez sosem volt talán másképp. A fenti példával ellentétben ebben ez esetben megkockáztathatjuk: vér nem fog folyni. De a háborús szóhasználatot már nem lehet tovább fokozni. Másfelől hozzászokunk, mert az ingerküszöbünk rugalmas egy valami.
Viszont amikor a saját véleményünk megfogalmazásáig eljutunk – ha eljutunk – akkor jön a következő kérdés: akkor most mi is a pályán focizunk az odaküldött csapatunk játékosaival együtt, vagy csak a lelátóról kommentáljuk a csapatunk, az ellenfél, vagy a bíró lépéseit? A hétköznapokban mi is, akik szavaztunk, politikai újságírók vagyunk-e, akik a tábor adta szabályok szerint kell válogassanak a témák és a szóhasználat közül?
Vagy olyan szavazók, akiknek van egy szilárd értékrendje, aszerint szavaztak, a választás után pedig azt igyekszenek továbbra is képviselni. Ha a pályán küzdők nem is akarnak hallani a konszolidációról (jól is nézne ki) a küzdőtéren lehetséges-e?
Harc vagy képviselet?