Katalónia polgárai szavazással dönthetnének a jövőjükről anélkül, hogy félniük kellene az elnyomástól. A demokráciának győznie kell. A jövő nemzedékeinek a boldogulása függ ettől – nem csak Spanyolországban, vagy Katalóniában.

Alfred Bosch i Pascual katalán külügyminiszter – Politico, 2019. október 15.

Miközben szombaton a pápai Ótemplomban lelkészszentelést, Barcelonában és mintegy 300 katalán településen függetlenségpárti tüntetéseket tartottak a vasárnapi spanyolországi parlamenti választásra készülve. Az index vonatkozó aktájában 130 cikk sorakozik. A tartalomjegyzék azok számára, akik eddig Barcelonáról legfeljebb a Barcára asszociáltak:

2017. októberében népszavazást tartottak a katalán függetlenségről. A kérdés így szólt: „Akarja-e, hogy Katalónia független állam legyen, köztársaság formájában?” Az 5,3 millió szavazásra jogosult választó 42%-os részvételével megtartott népszavazáson 90% ikszelt igennel. A madridi kormány már jó előre kijelentette, hogy nem ismeri el a népszavazás törvényességét, de biztos, ami biztos, a spanyol rohamrendőrök durva beavatkozásokkal igyekeztek megfélemlíteni a katalánokat.

Nem csak Madrid, hanem az EU – köztünk hazánk – sem ismerte el a népszavazás törvényességét. A katalán miniszterelnök végül előzetes ígéretével ellentétben nem kiáltotta ki a függetlenséget, hanem tárgyalásokat kezdeményezett a spanyol vezetéssel. Miután Madrid csak azzal a felétellel ment volna ebbe bele, ha a katalán kormány lemond az elszakadásról, a tárgyalásokból nem lett semmi.

A helyzet párbeszédes megoldásának kilátástalanságát látva a katalán kormány a hónap végén kikiáltotta a függetlenséget, mire a spanyol vezetés visszavonta Katalónia autonóm státuszát, feloszlatta a barcelonai parlamentet, és előrehozott választásokat írt ki december végére (kis hiján karácsonyra). A trükk nem jött be – talán a spanyol rohamrendőrök gumilövedékekkel is megspékelt brutális performanszának hála, a függetlenségpártiak újráztak.

Madrid előre menekült, mivel kijátszotta az alkotmányossági kártyát (a katalán parlament függetlenségi nyilatkozatát alkotmányellenesnek nyilvánította a spanyol Alkotmánybíróság), tovább kellett mennie ezen az utcán és elfogató parancsot adott ki a népszavazást kiíró katalán politikusok ellen. Charles Puigdemont katalán miniszterelnök Brüsszelbe menekült.

Madrid két évig ült a letartóztatott függetlenségpártiak ügyén, végül idén októberben meghozta a verdiktet: alig egy hónapja kilenc katalán vezetőre mintegy százév börtönbüntetést róttak ki. A vád: zendülés. Hogy meggyőzőbben hangozzék: zendülés és állami vagyonnal való visszaélés (misuse of public funds).

Mára megérkeztek a tegnapi választások eredményei: a madridi parlamentben egyik nagy párt sem gyűjtött össze meggyőző többséget. Ha az ingatag lábakon billegő spanyol szocialista kormány csak a legkisebb nyitottságot is mutatná a függetlenségpárti katalán politikusokkal való párbeszédre, az azonnal a bukásához vezetne. Marad a keménykedés. Ami ahhoz hasonló reakciókat vált ki, mint amilyeneket az index emelt ki a Guardian helyi tudósításából: „Nem vagyok függetlenségpárti, de azért hülye sem.” vagy: „Megmutattátok, hogy nincs értelme békésnek lenni.”

Mit mondjunk tehát? Azt, hogy ha demokráciásdit játszunk, akkor a többségi voksok érvényesülnek. Ezzel érvel Madrid (a spanyolországi szavazók által megválasztott madridi kormány csupán a hatályos alkotmányra hivatkozik), de ezzel érvelnek a függetlenségpártiak is. Mivel viszont az utóbbiak a szavazással az önrendelkezésről döntöttek, ezért nekik adok igazat.

Nem a szeparatizmus van most Katalóniában (Skóciában, Székelyföldön) terítéken, hanem az, hogy van-e joga egy kulturális közösségnek az önrendelkezéshez. Biztos példamutató az a szintű autonómia, amiről egy székely csak álmodni mer, de ha a katalánok többségének több kell ennél, akkor azt ma az Európai Unióban elérhetik-e?