A konyakmeggy és a társai, a kávé és a nem túl jó minőségű ital is inkább az ajándékozó lelkiismeretének megnyugtatására szolgál.
Gondolom, nem kevés leleményességre van szükség azoknak az újságíróknak, akik kénytelenek minden karácsonykor előhozakodni a mit-vásároljunk-szeretetteinknek-karácsonyra témakörben. Hogyan lehet erről minden évben újat mondani? Milyen szakértőket vonjanak be? Sztárszakácsot vagy szülész-nőgyógyászt, esetleg asztrogológust? Nyilván a téma nem kimeríthetetlen. Azért csak megakadt a szemem azon a frappáns kérdésen, hogy hát mit is ajándékozzunk annak, akit nem szeretünk? És tényleg?
Legutóbb betévedtem egy kínai üzletbe, kicsit elveszetten bolyongtam. Tulajdonképpen csak arra vártam, hogy véget érjen a gyerek szolfézs-órája. Közben hallom az eladónők beszélgetését: „Mit vegyünk Li-nek karácsonyra?” „Semmit. Tavaly is mit kaptunk tőle? Még egy szaloncukrot sem.” „Akkor is. Azt nem lehet, hogy ne adjunk neki.” Kezdtem érteni a problémát. Vagyis mégsem. Miért illenék valamit adni karácsonykor egy tulajnak, akit a munkavállalók – későbbi szavaik alapján – ki nem állhatnak, mert kizsigereli őket, és nem érti a világukat? De lehet, hogy ez így illik. Vannak iskolák, ahol a gyerekek megajándékozzák ilyenkor tanárukat. Vannak cégek, amik kemény pénzeket adnak ki arra, hogy karácsony táján a legjobb ügyfeleiket megajándékozzák.
A protokoll-ajándékok kiválasztása valóban nem egyszerű. Hát ha még nincs mögötte valós igény az ajándékozásra, csak a kötelesség. Hány giccses angyalkát, méhviasz-figurát, vagy Mikulásos bögrét bír el egy háztartás? És mi lesz a karácsonyi csecsebecsékkel és mütyürökkel karácsony után? És mikor vesszük észre, hogy itt válik értéktelenné az ajándékozásunk?..
Az ajándékozás emberi igény, bennünk van. A kisgyermek azért szedi a százszorszépet a zöld gyepen, hogy csokorba szedve megajándékozhassa vele édesanyját. A szerelmes azért ad rózsát szíve választottjának, mert szeretne valami különleges mosolyt csalni az arcára. A leány „odaadja” magát a szeretett férfinak, azaz bizalommal rábízza boldogságát, jövőjét és biztonságát. Az édesanya külön tehetséggel igyekszik apróbb-nagyobb ajándékokkal örömet okozni gyermekeinek. S ha már felnőttek lesznek, akkor a felkínált sütemény az ajándékozás egy gesztusa. Az ajándékozás akkor tisztelendő és szép tett, ha célja a másik ember öröme.
Karácsonyaink nem azért romlottak meg, mert ajándékozunk, s ezért vásárolunk, hanem sokkal inkább azért, mert bekerült az „illik” kényszere. Ennek is kell adni, annak is kell adni. Sőt, a „kell”-nek meghatározott pénzösszege van. Iskolástársnak 1000 Ft-ig, tanárnak lehet efölött is, tömeges ajándékozásnál eloszlik az összeg a kedves szülők között. Személytelenül átadott kötelességtárgyak járnak kézről-kézre, lehet, hogy még visszakerül a feladóhoz egyszer az ajándék, vagy a dísztasak, az üveg bor, pezsgő vagy bonbon.
Az ajándékozás öröme az egyik legszebb öröm, a megajándékozottság pedig felemel, kizökkent a hétköznapiságból, arról beszél az embernek, hogy odafigyelnek rá, hogy fontos a másik számára. Ha az ajándékozással Istent tudjuk közelebb vinni szeretteinkhez, az ő szeretetét tudjuk közvetíteni, akkor pedig szolgálat is. Az ajándék akkor ér valamit, ha igaz üzenet van mögötte. Bárcsak a megajándékozottak meg is hallanák az ajándék mögötti üzenetet!
Szóval, mit is adjunk annak, akit nem szeretünk? Könyörgöm: semmit! Csak szálljunk magunkba, és kérdezzük meg magunktól: „Normális vagy?”
Hozzászólások