A szervezők szeretnék új tartalommal megtölteni a Nőnapot. Szándékaik szerint a társadalomnak kitüntetett figyelmével kellene ünnepelnie a nők tehetségét, tudását, szépségét, érzékenységét, odaadását. Úgy vélik, fontos, hogy legalább néhány napig valóban csak a nők legyenek a középpontban.
A férfifantázia évszázadok óta termeli azokat az alkotásokat, amelyek a nő megneveléséről szólnak. Akár toposznak is nevezhetnénk a témát: a férfi megszelídíti a vadócot, aki behódol, vagy a szegény ember megneveli lusta, de gazdag családból való ifjú párját. A történet mindig tartalmaz humoros elemeket, lehet felszabadultan nevetni egy zenés darabon, egy vígjátékon, egy vígballadán. Ám a kép végtelenül hamis, mert egy rosszul alapozott kapcsolat nyitányáról szól, s így végső kicsengésében roppant szomorú.
Shakespeare makrancos hölgye egy nyelvelő, agresszív fiatal nő, akiből a szerelem egy megszelídült, és behódolásra kész hölgyet farag. Sokan látták egykor Richard Burton és Elizabeth Taylor játékát abban a filmben, amelyet a nagyszerű Franco Zeffirelli rendezett 1967-ben. A villogó szemű, érett szépségű Kata híres utolsó monológjában úgy hódol be, hogy közben megőrzi integritását. Ezt igazából csak a legnagyobb színészek képesek hitelesen eljátszani, hiszen nagyon nehéz megőrizni azt a kettőséget, amely a személyiség megzabolázása és a szerelem öröme között van, és ami óhatatlanul feszültségeket rejt magában. A realitás mégiscsak azt mondja, hogy egyik napról a másikra nem változik meg az ember természete, hogy „kutyából nem lesz szalonna”, s végeredményben valahol megmarad az a nyelvesség, az a vad szókimondás, az a tapintatlan kritikai igény, ami egy ilyen makrancos hölgyben megvolt. Sőt: a tapasztalat azt mutatja, egy intelligens nő rájön, hogy bizonyos kor után nem áll jól a fegyelmezetlenség, s a düh egy idő után nem megszépíti az arcot, inkább csak eltorzítja.
De maradjunk még egyéb példáknál, hiszen számtalanszor találkozunk a témával. A Hej páva, hej páva kezdetű népballadát Kriza János gyűjtötte, bekerült és ismertté vált a Vadrózsák gyűjteményben. Ebben a gőgös, gazdag menyecske nem hajlandó urának mondani a férjét. Az először piros csizmát vesz, s azzal kérleli, utána rojtos ruhát hoz neki a vásárból. „Kéncsem, feleségem! Mondj uradnak íngem! – Én bizony sohasem, teljes életembe! Mert apám házánál nagyobb urak jártak, Őköt sem uraltam, téged sem urallak.” A somfabot végül használ, „Uram vagy, uram vagy, halálig uracskám!” szól az utolsó sor. Bár érti az ember a ballada hősének indulatát, hiszen jól bevásárolt feleségével, csakhogy a nő gőgje eredendően nem a gazdagságának, talán még nem is neveletlenségének köszönhető, sokkal inkább a szeretetlenségnek. Az alap rossz. A realitás megint csak azt sugallja, hogy nem lesz hosszútávú ez a teljes életre tett ígéret. Mert a nőt, miként a férfit sem a testi vagy lelki pofonok változtatják meg természetében. A szelídséget, a lojalitást nem lehet sem megleckéztetéssel, sem somfabottal elérni.
Sajnos az utóbbi évek női romantikus, vagy erotikus irodalma szintén azt a képet sugallja, hogy egy férfi és nő kapcsolatában helye van az erőszaknak. Pálfi Zsuzsa eheti kitűnő írásában A szürke ötven árnyalata című legújabb film kapcsán nagyon fontos megállapításokat tett a kérdésről. Sajnos a nézők és olvasók ezreit deformálja lelkileg egy rossz férfi-kép és egy ennek nyomán kialakult rossz női kép. Felételezem, hogy a női szerzők egy része, különösen azok, akik nem képesek többre, mint klisék halmozására, egy erős férfi alakját kívánják főhőseik számára elképzelni. Az erős férfi a mai romantikus elképzelés szerint erőszakos, nem riad vissza a tettlegességtől, gyakorlatilag megzabolázhatatlan. Végül mégis a révbe ér az elképzelt főhősnővel kapcsolatuk, aki szintén felrúg minden társadalmi szabályt, ha történelmi alak, akkor is huszadik századi emancipált nőként viselkedik. A szerelem ezt persze legyőzi, és mindketten rájönnek, hogy számukra a házasság a legjobb megoldás. Ez az egyetlen konzervatív vonulat a mai romantikus könyvekben, mert minden egyéb egy pszichológiailag, történelmileg, kulturálisan megalapozatlan és hiteltelen katyvasz. Hogy mennyivel messzebb megy ennél az úgynevezett erotikus thriller, vagy erotikus regény, arra jó példát mutat az említett filmadaptáció. Én magam nem olvastam és nem láttam a sikertörténetet, nem is érzem továbbra sem a késztetést, hogy ezt megtegyem, de megijeszt az, milyen magas lett az átlagközönség küszöbszintje, ha egy erőszakkal és pornográf elemekkel vegyített film jelenti számára a szenzációt. Miközben azt hinnénk, az egészséges női lélek viszolyog attól az elképzeléstől, hogy testileg vagy lelkileg kierőszakoljanak belőle valamit, ami nem ő, ehelyett mégis azt látjuk, hogy sikerkönyvvé vált egy történet, ami egy természetellenes, sőt lelkileg megalázó szexuális viszony története. Lehetséges, hogy emancipáció és feminizmus ide vagy oda, mi nők még mindig nem értjük saját magunkat? Vagy nem értjük azt, ki az erős férfi?
Az erős férfi nem somfabottal lesz erős. Az erős férfi nem is a nő megalázásával lesz az. Az erős férfi képes értékelni a neki rendelt nő értékeit. Az erős férfi nem farag a nő természetén, hanem addig simulnak, míg összesimul természetük, egymáshoz való alkalmazkodásuk. Az erős férfi egy erős nővel lesz igazán erős. Nem a hatalom révén, hanem az egymásra figyelés és egymás mellett élés íratlan szabályai szerint. Valójában a Zeffirelli-féle A makrancos hölgy zseniálisan megmutatja, hogy a makrancos nő mellett ott van a makrancos férfi, s kettejük közös makranca teremt meg valami nagyot.
Hozzászólások