Buda Márton műsorában, a Talpra Magyarban mutatkozott be az a hat fiatal műsorvezető, akiket a Petőfi TV-n láthatnak a nézők március 15-étől.
Egy iskolai ünnepélyen elhangzott a költői kérdést: Vannak-e ma is márciusi ifjak? A válasz nem váratott magára sokat. Igen, azok a fiatalok, akik többet teljesítenek kötelességüknél, s kimagasló tanulmányi és sportteljesítményükkel példát mutatnak társaiknak. Nehezen tudtam elrejteni mosolyomat. A példaképként felmutatott Petőfi Sándor ezen az ünnepélyen egészen biztosan nem kapott volna vastag papírosra nyomtatott igazgatói dicséretet.
Ahogy Deákpályám című versében mai napig ható humorral írta: „Diligenter frequentáltam | Iskoláim egykoron, | Secundába ponált mégis | Sok szamár professorom. | A poesisból is ebbe | Estem inter alia; | Absurdum pedig, de nagy, hogy | Ennek kelljen állnia.” Az ifjú Sándor élénk eszű, nagy tehetségű fiú volt, mégis eljött az a pillanat, amikor túl szűk lett számára az iskolapad. Hiszen tudjuk, hogy a kimagasló tehetség csak olyan pedagógusok mellett kap szárnyakat, aki van azon a szellemi és érzelmi nívón, hogy értékelni tudja őt. Nos, a kamasz Petőfit sem tudta mindenki értékelni. Ám voltak olyanok, mint Tarczy Lajos, a Pápai Kollégium tudós tanára, akik felkarolták, segítették, felismerték benne a nagyságot.
Ez már mind a múlté, mára kialakult bennünk egy Petőfi-kép, amelyet minden kor, minden társadalom a maga szájíze szerint magyarázott, és használt fel, illetve erőszakolt meg. Ma, amikor pedagógiai eszközként emlegetik őt és ifjú forradalmár társait, talán nem követnek el a felnőttek nagyobb hibát, mint amikor szegény Mikulást teszik (tesszük) mumussá a nevelés jegyében. „Viselkedj rendesen, mert benéz az ablakon a Mikulás és mit fog szólni, ha meglátja, hogy rosszalkodsz?” Petőfi is így válik a stréberek példaképévé: „Legyél jó tanuló, jó sportoló, és viselkedj eminens tanulóhoz illően, akkor méltó lehetsz a márciusi ifjak emlékéhez.” Aki a múlt árnyaival küszködik, annak azért még ott visszhangzanak az egykori KISZ által sulykolt Forradalmi Ifjúsági Napok kommunista ünnepkörének lózungjai. A kádárista hatalom rettegve félt a kokárdás ünneptől, s ezért igyekezett jelentőségét az iskolai hatókörbe utalni. Lebutítva, a gyermekek kötelező pedagógiai mumusaként már nem tűnt olyan félelmetesnek, s a felnőtt tüntetőket is sikerült mindig kellő időben az őrsre szállítani március 15-én. A tanácsköztársaság kitörésének napjával, valamint a”felszabadulás ünnepével” egybekötve a nemzeti él tökéletesen eltűnt az 1848-as megemlékezésekből, maradt a „forradalom”, a lenini fő társadalommozgató erő. Ugyan mit is kezd néhány kis pisis egy ilyen ünneppel, amiről amúgy se tud sokat, s ami úgyis az utálni való kötelezettségek egyikévé válik? Nem tudom, kinek hogy jött át annak idején mindez: én jól emlékszem arra, hogy magamban megborzongtam és megkönnyeztem az 1848-49-es hősök emlékét. Mindent nem lehetett lehazudni.
Nyilván ennek a kultúrpolitikának a része volt az is, amikor a fiatalabb korosztálynak szánt rádiót elkeresztelték „Petőfi Rádióra”. Egy komoly felnőtt persze nem hallgatta, mert itt ment a pop, meg a nyegle szövegek, inkább a Kossuth-tal mulatta idejét. Micsoda arcképcsarnok a három királyi rádió: Kossuth, Petőfi, Bartók! Három férfi, mindegyik egyedülálló a maga nemében. Mindhárom felrúgta a szellemi konvencionalitás szabályait. Mindhárom tökéletesen egyedit hozott létre, és ezzel megváltoztatta a magyarság szellemiségét. Mit is hozott be Petőfi Sándor az irodalomba, de bátran mondhatjuk, a magyar kultúra egészébe? Ő volt az első, aki le tudta hozni a költészetet az olimposzi magaslatokról. Mindenki számára érthetővé és élvezhetővé tudta tenni, mégpedig úgy, hogy költőisége, verseinek kifejező ereje túlszárnyalta a korábbi pátoszt és a dagályosságot. Egy-egy hihetetlen egyszerűséggel megfogalmazott sora átütő erővel bírt. Az ő ereje a tisztaság és tökéletesség volt.
Amikor Petőfit a pop-kultúra szimbólumává tették, valami olyasmit kívántak üzenni vele, hogy mindez a fiatalság és bohóság témakörébe tartozik. Kell nektek Petőfi, meg 1848? Nesztek! Lesz ifjúsági rádió, kívánságműsorral, meg lity-löty zenékkel.
Nagy hiba volt Petőfit egy szubkultúra körébe száműzni. Már életében a legnagyobb költők között tartották számon, és nem csak a fiatalok, nem csak a forradalmárok. Kevés költőnek sikerült azt a rangot és elismertséget megkapnia, mint amit ő kapott, mert gyermektől a kilencven évesig rajongtak érte az egész országban. Országjáró útjain érkezésekor lámpás felvonulásokkal üdvözölték. Szerették. Sikerült valami olyant megszólítania az emberek szívében, ami talán a néplélek foglalatja.
A modernkori nagy nemzeti blablában, amikor nem győzünk gyásznapokat tartani, meg a nemzeti egységről tépni a szánkat, miféle kádárista beidegződés sugallta, hogy a királyi tévé lityilötyi műsorait Petőfi tévé néven fogják sugározni? Nem tűnt fel senkinek, mit követnek el Petőfi ellen ismét? Vagy nincs, aki tiltakozzon, mert örülhetünk, hogy egyáltalán egy költő neve még ott van a nagyjaink között?
„A tyúk, meg a kő: nagyon ott van.” Bizonyára így van. Én csak a gyerekeken tudtam tesztelni, mi „van ott, de nagyon”. Amikor megnéztük az új tévé reklám-szpotját, egyikőjük fojtott hangon csak ennyit tudott mondani: „Ez meggyalázó”. Nyilván értette ezalatt, hogy gyalázza Petőfi alakját, másrészt összekötötte ezt a gyalázatosan rossz minősítéssel. Eltűnődtünk a tévé reklámplakátján is, ami egy modern montázs Petőfi ismert arcképével. A fotosoppolt költő egy mobilt tart kezében. Kérdezem, mi a furcsa a képen. A gyerek sokáig nézegeti, a színeket, a ferde képkivágásokat nevezi meg. Nem furcsállja a mobiltelefont. Miért is tenné? A mai gyerekek már úgy születtek, hogy környezetükben használták a mobiltelefont. Természetesnek veszi, hogy annak idején Petőfi is használhatta. Az nem tűnik fel, hogy a kép fotosoppolt. Megszokták, mert egy gyerek elhiszi azt, amit elé adnak. S ha az hazug kép, akkor a hazug képet hiszi el. Hát ilyen hazug kép a mai kor Petőfi-képe. Bulizós, szlengben beszélő zsíros hajú fiatalember, aki arra jó, hogy felvezessen egy rétegműsort. És valahol bennem is az fogalmazódik meg, amit a kisgyerek mondott ki: „Ez meggyalázó.”
Hozzászólások