A halloweenőrület már nem áll meg a lakás belső dekorációjánál, és nem elégszik meg pár tökkel a kertben. Van aki az egész házát alakítja át kísértetkastéllyá.
Halloween: így alakítsd át a házadat kísértetkastéllyá! - nlcafé
Múlt héten minden kisdiák elkészítette a maga feketére mázolt denevérjét, és egy szellem is elkészült a félfamentes papírcsomagból. Angol órán azt is megtanulhatták a nagyobbak, hogy a sütőtöklámpás neve „Lámpás Jack”. Talán már kevesebben hallhatnak arról az iskolában, hogy a Halloween kelta eredetű ünnepén az Újvilág felfedezése előtt nem is sütőtökben égettek gyertyát, hanem takarmányrépát faragtak ki.
Tisztességes keresztyén hátán feláll a szőr, ha a Halloweenről hall, talán nem is véletlen, hogy ilyen idő tájt a közösségi oldalakat elárasztják azok a képek, ahol öles betűkkel hirdetik: „Magyarországon nincs Halloween. Mindenszentek van.” Erre persze lehetne néhány történelmietlen apologetikus kijelentést tenni. Hiszen a shamhain kelta ünnep, amely egyfajta boszorkányidézéses halottkultusz egy kis római hatással azért élhetett túl évszázadokon keresztül, mert a középkori keresztyénség magába olvasztott számos pogány maradványt. Tegyük hozzá, nem véletlenül október 31-én ünnepeljük a reformációt, hiszen épp a nagy mindenszenteki búcsújárás idején szakadt el a cérna Luthernél.
A kelta samhain ünnepet október 31-én tartották, ekkor druida hitük szerint azok, akik az elmúlt évben meghaltak, visszatérhetnek és megzavarhatják az élőket. Ekkor ételt, italt áldoztak nekik. Ez volt számukra az év fordulója is, úgy tartották, hogy ilyenkor a napisten a halál és sötétség istenségének a fogságába esik. Papjaik egy tölgyfa alatt áldoztak, tüzeket gyújtottak, az emberek pedig beöltöztek ártó szellemeknek, gonosz lényeknek. Később mindez kapott egy kis római megerősítést, majd pedig összekapcsolódott a Mindenszentek keresztyén ünnepnapjával. Később Észak-Amerikában újabb helyi színezetet kapott Halloween. Megjelentek a pufók töklámpások a görcsszerű gumófejek helyett, a gyerekek pedig házról házra járva édességet gyűjtöttek maguknak az ünnep estéjén. Hozzánk tulajdonképpen nem is annyira az angol tanárok lelkes munkája hozta el, mint inkább a filmipar, a televízió, valamint járulékos üzleti igények. A tévé ilyenkor vég nélkül ijesztegetős, zombis műsorokkal kívánja „szórakoztatni” a nagyérdeműt. Ahogy elnézem, a Halloween-i édességek piaca ugyanakkor továbbra is pang. Mi már jártunk úgy, hogy az ajándékba kapott mikuláscsomagból egy Halloween-i véreres szemgolyó-csoki hullott ki, a gyerekek nem kis elszörnyedésére.
Való igaz, a legfelvállalhatatlanabb pogány kultusz él tovább a téli napforduló táján. Minden buzgó angol tanár védelmére mondom: amit a magyar gyerekek mindebből tapasztalnak, az a legártatlanabb, legfelületesebb oldala ennek a furcsa angolszász hagyománynak. Annyi biztos, hogy alapvető emberi érzés áll mögötte: a haláltól való félelem. Egyre rövidülnek a napok, a ködös sötétben elalszik az értelem, marad a hideglelős iszony. Iszony az elmúlás, a vég miatt. Ehhez a kelta-brit-amerikai hagymányozódás tökéletes szcenáriót teremtett szellemekkel, rothadó hullákkal, és rengeteg félelemmel. A halottkultusz Hollywood-i dimenziója ez.
A halottkultusz magyar rögvalósága ott látható a temetőkben. Mi áll a magyar halottkultusz mögött? Egyrészt a szeretetteink elvesztése miatti fájdalom. Valami felelősségérzés, ami még hazahúz, ha más nem, legalább a temetőkertbe az év vége felé, amikor a nappalok egyre rövidebbek, és a ködös szürkületben sokakat elfog az elmúlás miatt a melankólia. Elbeszélgetnek egy kicsit még a hideg sírkővel, koszorút vagy virágdíszt visznek – kinek is? És gyertyát gyújtanak – kinek is, és miért? A gyertya lángját őrizgetők belerévednek a röpke kis lángba, és összeszorul a szívük: Nemsokára én is ott leszek a hideg göröngyök alatt. Ki fog virágot hozni majd az én síromra? Milyen lesz itt hagyni mindent, idehagyni a világot, és belemenni a fájdalomba, aztán a nagy semmibe? És bizony ilyenkor az elrévedők nagyon megrettennek, és nagyon sajnálják magukat.
Ez az a halottkultusz, ami nem felületes. Komoly tartalom van mögötte: a reménytelenség, az Isten nélküli lét reménytelensége. Egy masszív félelem, ami máskor is benne tükröződik az emberi szemekben, és csak keveseknél oldhatja fel az Istenbe vetett bizodalom ereje. Egy ostoba pogány kultusz nem rombolhat annyit, mint a mai szinkretizmus Krisztust feledő gyakorlata. Meghalt értünk? Feltámadt a halottak közül? S nem éppen ezzel hadakozott Pál is az övéi között? „Ha nincs halottak feltámadása, akkor Krisztus sem támadott fel”? De feltámadott, s nekünk ott van a legnagyobb reménységünk. Összeférhet-e ezzel a márvány simogatása, gügyögés egy faragott kőtömbhöz? Van-e őszinte emlékezés, ahol a síremlék nem takarja el szerettünk egykori igaz arcát? Érezzük-e a halál közelében az Istennel való találkozás örömének reménységét? Vagy csak rettegünk, mint az egykori pogányok, akik még halálfélelmükre is rá akartak ijeszteni?
Hozzászólások