A mikrotörténeti regény linearitásán túl megjelenik egy másik struktúra, szervezőerő a szövegben, ami a regénytörténést mint a mindig ismétlődő emberit-történelmit a mítosz örök idejében is tükrözteti: nevezzük ezért mitikusnak.
Tar Patrícia: Jakab-Köves Gyopárka: A konokok


Vasárnap reggel a postaládában váratlanul levelet találtam, bélyeg és bélyegző nélkül, láthatóan személyesen bedobott küldeményt. A címzés azoknak az írására emlékeztetett, akik még tanultak tussal műszaki rajzra előírt betűtípussal írni. „Tc. Gyopárka asszony” részére. Első gondolatom az volt, hogy most már hozzám is elérkezett annak a paranoiásnak a levele, aki jó néhány ismerősöm életét megkeseríti. Ezért meg is remegett a kezem, amikor kibontottam a levelet. „Tisztelt Hölgyem! Mostanában került a kezembe a KONOKOK (sic!) című regénye, és nem tudtam letenni, amíg ki nem olvastam.” Ez mégsem az, amitől féltem, sóhajtottam fel, de aztán láttam, hogy a tekintélyes terjedelmű szöveget „egy őszinte jóakaróként” írta alá a levél megfogalmazója, és elkedvetlenedtem.


A levélíró szépen felvezeti azt a személyes érintettséget, ami miatt érdekes volt számára olvasni 2013-ban megjelent regényemet. Én most – bár nem kötelez rá semmi – nem írom le azt a családtörténetet, ami a dunántúli protestáns „konokok” típustörténete, mert mindezek alapján az internet segítségével pár perc alatt megtudhatnánk, ki is volt a névtelen levél megfogalmazója. Tulajdonképpen elbeszélése megerősített abban, hogy az egyedi történet totálissá válhat az olvasó számára, s A konokokat valóban egy ilyen kiterjesztett történetnek szántam.
„Az Ön könyvére visszatérve”, folytatja, „szeretném felhívni a figyelmét a lektorálás fontosságára, ami a KONOKOK-nál (sic!) úgy néz ki, hogy sajnos elmaradt! Ennél a könyvnél a legtöbb apró hiba az Ön erdélyi származásából eredhet, látszik, hogy nem ismeri kellőképpen a magyarországi viszonyokat”. Na durr bele, mondom én. Jöhet a paranoia! Most szólj hozzá kedves nagyanyám, aki az „őszinte jóakaró” családját talán jól is ismerhetted, mert csak néhány kilométerre laktak. Mármint az én nagyorrú jánosházi nagyanyámra gondolok, akinek édesapja a maga idejében bíró volt ott a Kemenesalján, ahonnan történetesen „jóakaróm” is származik. Aki oly mértékig beleszerelmesedet a gondolatba, hogy Erdélyből származom – ergo tudatlan liba vagyok, akit még a székelységről is ki kell oktatni -, hogy még arra is felhívja a figyelmemet, mit ettek a dunántúli magyarok, természetesen kását, de puliszkát - azt nem (nem is ettek főhőseim, de különböző gabonákból megfőzött kását igen, amit még a múlt században is használtak).
Elsőként roppantul nehezményezi levélíróm, hogy a török hódoltság idején micsoda koholt fantazmagóriákat teremtettem én. „Nem lehetett”, úgymond „csak úgy felkerednie egy falunak, és eltűnnie!” Kedves „jóakarómnak” ezt talán az etei polgároknak kellene elmondani, akik az 1648-as betelepülés emlékére méltó ünnepséget rendeztek, a falu központjában álló emlékmű pedig talán a legeredetibb módon vaskos lábakon tartja az ősrégi malomkövet. Ennek a súlyos kőnek a maga kerekségével, őserejével megvan a maga nagyszerű szimbolikája, arról a nehéz elszánásról beszél, ami a kétségbeesett embereket a szeles etei tájra vezette, s amely új hazát adott nekik. Amikor „jóakaróm” azt írja: „Különben nem volt szerencsés létező helységekben játszatni a regényt, mivel ezek valós története másként szól”, nyilván bizonyos mértékig (mondhatnánk, egy filozófiai, vagy perceptuális szinten) igaza van. Minden történet másként szól eredetiben, még azt a pillanatot sem lehet vegytisztán visszaidézni, amit két ember megélt, és kis idő múlva visszaidéz. Mindig más lesz az adott emlékezet. De Ete különleges helyzete nem fantazmagória. Valójában az a különös, amikor ismerjük az adott általános történeti hátteret, s kiderül, hogy az egyedi sokszor éppen az ellenkezője a korban tapasztalt tendenciáknak. A török kor idején Budától a Kisalföldig úgy végig lehetett hajtani, hogy élő emberrel nem találkozott az utas. A régi birtokosok lassanként elvesztették egykori földjeiket, ez már a Neoacquistica Commissio, azaz Újszerzeményi bizottság felállítását közvetlenül megelőző zavaros időszak, ami a nagybirtokosi és egyben vezetői struktúra teljes kicserélődéséhez vezetett. “Mi Zichy István Császár és Coronás király Urunk eő Felsége Győri és hozzá tartozandó végh Házzinak vice Gralis kapitánya: Adom tuttára az kiknek illik, Hogy az én Jószágomra úgy mint Ethe nevű Pusztámra engettem szálloni Kaszap Jánost, ...” kezdődik történetünk, amit nem önnön képzeletem, de a rendelkezésre álló források diktáltak mintegy gerinces csontvázként számomra. Ami az általános történelmi tapasztalat, s ami egy általános történelmi műveltségű „jóakaró” tudásához hozzátartozik, az gyakorta ellene mondhat a helyi eseményeknek. Ete ilyen szempontból nem a történelemkönyvek állatorvosi lova, ha szabad ilyen groteszk képzavarral élnem.
A nagyszerű Umberto Eco idézi azt a mondatot, hogy az elbeszélő prózának az anyakönyvi hivatallal kell versengenie. Nos, én nem versengtem az anyakönyvi hivatallal: én az voltam. Ültem esténként a megsárgult anyakönyvek előtt, szorgalmasan jegyzeteltem. Csupán a kijegyzetelt forrásanyag több mint 2 millió karaktert tesz ki, emellé társulnak a külön dokumentumok, teljes halálozási, születési, házasságkötési, betelepülési és elvándorlási statisztikák. Szóval ültem, az asztali lámpa sárga fényében maszatos barnának hatottak a megsárgult anyakönyvi lapok. A pőre adatok mellett megbújó megjegyzéseket, a titkosan elrejtett üzeneteket kerestem, s ha épp pestises, vagy fekete himlős évek következtek, pirosra sikáltam a kezemet, mert féltem, hogy apró gyermekeimhez beviszem az évszázadokkal azelőtti halált.
Merthogy volt pestis, volt fekete himlő. S „jóakaróm” ismereteivel ellentétben bármilyen halálnem grasszált is, nem a tudományos névvel került az anyakönyvekbe, hanem azokkal a megjelenési módokkal - ma úgy mondhatnánk, a tünetekkel -, amelyek egy külső szemlélő számára a megkülönböztetés lehetőségét adták. Hogy is lehetett volna másképp, hiszen orvos akkoriban nem járt arrafelé, csak borbélyok voltak, akik különösen sérülések ellátásához értettek. Így a híres Kiss Ádám csepi prédikátor nagybátyja Komáromban, de az már egy későbbi, jóval későbbi történet: Hogyan veszi el Kiss Ádám a szép csepi özvegyet, Mitsky Katalint, s lesz maga is földesúr, s egy tisztes, jóreményű köznemesi család feje. Aztán meg hogyan esett meg az, hogy 1833-ban Julius 9-dikén eltörött tisztelendő Kiss Ádám Úr jobb lába, mert hát  az ettei notárius Úr udvarárul a kotsi sebessen kiindulván az útcán felfordultak. Meggyógyította Bábolnai Katona feltser, kit csepi tek. Thaly Sigmond Úr maga kotsiján hozatott le Csepre, azután pedig Dadi jó szívű emberek hozták s vitték ingyen a nagy munka idején, mind addig, míg meggyógyult. 
Szóval, a pestis... Levélíróm felrótta, hogy nem nevezték „patécsnak” a pestist, merthogy szerinte egyedi halálokként szerepel a patécs, és nem volt járvány jellege. Etén 1709-től vezették az anyakönyveket, ekkor még kiemelkedő jelenségeket írtak be a nevek és dátumok mellé, aztán 1799-től rendszeresen beírták a halálokokat is. A patécs általában a fekete himlőt jelentette, de lehetett a skarlát, a kanyaró és a pestis megjelölése is. 1710-11 között a környéken, sőt az egész országban óriási pestisjárvány dúlt. Tudjuk azt, hogy nem csak Etén halt meg több mint 300 ember a járványban, de Komáromban is félelmetes méretek öltött a betegség, ezért 1711-ig lezárták a várost. Pontos számok nem állnak rendelkezésünkre, de több ezer halottról beszélnek az idő tájt. Azt már kevesebben tudják, hogy a későbbiekben is vissza-visszatért a környékre a pestis, így 1739-ben és 40-ben is, de találunk bejegyzést 1821-ben “pestises nyavalyában” elhunytról. A későbbiekben inkább a fekete himlő volt az a félelmetes járvány, ami halált, vagy más nyomorúságot, vakságot, félelmetes hegeket okozott. Ezt nevezték szintén patécsnak, de 1799-ből “fekete sárgaság”, és  1856-ból “fekete patécs” megnevezéseket is találtam. Emellett szinte párhuzamosan megtaláljuk a “guga” szót, amit ma sokan a pajzsmirigy-megnagyobbodással, azaz a golyvával, és a Basedow-kórral azonosítanak (Ete valószínűleg jódhiányos hely volt, sok volt a golyvás), de gyakorlatilag minden duzzanattal járó betegségre használták a szót, akár a pestisre, akár a tífuszra. Visszakerestem jegyzeteimet, ahol összefoglaltam a halálokok megnevezéseit, s azokat a régebbi kutatásaimat, amivel megpróbáltam beazonosítani mai terminuszokkal a régi kifejezéseket. A ma már nem használatos kifejezések gyönyörű tárát találtam. Az aszkór vagy sorvadás jelenthetett tuberkulózist, de rákot is. De mi lehetett a gyerekeknél a gyakori halálokként megjelenő “nyavalyatörés”? Ezt beazonosítani nehezebb volt, egy biztos, nem az epilepszia. Ám az anyakönyvben leírt olyant is a lelkész, hogy gyerek “fogzásban” halt meg. És sokan egyszerűen “sinlők”, vagy “sinlődők” voltak.
Persze, mindig felmerül a kérdés: igaz, igaz, lehet, hogy így állt az eredeti forrásban, de mi hangzik ma hitelesen? A múltban játszódó elbeszélő prózában ez mindig egy alapvető dilemma. Egy kedves szerkesztőm szóvá tette, hogy az Amikor Vér-Márromba betörtek a csehek című 1919-ben játszódó novellámban túl korai még az ilyen mondat: “Reakciós vén banda!” Megnyugtattam, megmagyaráztam, hogy tizenkilences forrásokban olvastam, s ő ezt elfogadta, de talán más olvasó is hihette azt, hogy a szóhasználat az ötvenes évek retorikáját idézi. Bár tegyük hozzá, egy harminc évnyi idő nem is olyan nagy, csak a mi szakaszos történelmi szemléletünk sugallja azt, hogy 1919 és a Rákosi-korszak között fényévek vannak. Nincsenek.
Hogy levélíróm kioktat, hol lehetett protestáns templom egy faluban, és milyen lehetett, arról az eteiek jobban tudnának mesélni. Valószínűleg olyan megjegyzést tennének: akkor a mi templomunk vagy nem református, vagy nem templom. Az etei gyülekezet különleges helye nem mese, a levéltár és a helytörténet mind igazolhatja ezt. Azt is tudjuk, hogy a legelső sövénytemplom valahol a Gurgyalnak nevezett településrészen volt, később pedig a patak uralta fő utca központi helyére került a több megépített templom közül a mostani.
Egy egész oldalnyi rövid felsorolást olvasok a névtelen levélben, hogy hőseim mit nem tehettek volna, amit én megtétettem velük a könyv lapjain. Hogy mit nem ehettek, hogyan volt ez a dolog a gulyákkal, meg az ősi magyar regékkel. Állítását meg tudnám cáfolni, ha lenne kinek: Etén élt Etele öröksége, mert a falu neve eleve magában hordozta ezt a tudást. Hogy gulyákat hogyan kísértek fel Bécsig, erről is egész jó egykori leírásokat lehet találni. Azt pedig, hogy “mökögtek”- e az eteiek, csak annyit mondanék, hogy természetesen nem mökögtek. De ne higgyük, hogy az Észak-dunántúli rendkívül változatos tájszólások mindig is úgy hangzottak, mint ma, vagy gyermekkorunkban. Leginkább a nevek lejegyzése árulkodik erről, hogyan lett a “Lölkös” családból “Lelkes”, hogyan lett a Gyüvesziekből Gyüszi, amit ma gyakran Gyüszünek mondanak helyben, és hogyan lett a “Szí”-ekből “Szíj”?
A számos felsorolt észrevétel nem említi azokat a pillanatokat a regényből, amikor valóban éltem a szerzői szabadság adta lehetőségekkel. Merthogy a Pázmándyak története nem kitaláció, hiszen minden művelt magyar ember tudja (levélíróm nem), hogy a család tagja volt Thaly Kálmán, Csajághy Laura, Petőfi első szerelme, Csapó Etelka (a cipruslombos), vagy Beniczkyné Bajza Lenke, korának egyik legsikeresebb írónője. Én viszont éltem a szerzői szabadsággal, és a tárgyalt kor néhány atyafiát nem említettem. Egy kicsit sakkoztam a személyekkel, mert ha mind felsoroltam volna, olvasóim csak szorgos jegyzetelés után igazodtak volna el a rengeteg személy kilétét illetően. Aztán említem én a kulcsost, azaz kulcsos kalácsot, amit Körmendi Géza, kedves néhai barátunk négykötetes tanulmányanyaga, a Paraszti élet a Duna két partján szépen illusztrálva ír le. Kétlem, hogy a 18. század elején már sütötték volna, de, ha igen, ha nem, úgy éreztem, oda való. Aztán levélíróm azt sem rótta fel nekem, hogy a regény végkifejletekor, (ami szintén egy valós történeten alapul), beleszőttem a történetbe Szíj Mihály bácsit, meg a cseresznyefáját. Mert az a hatalmas cseresznyefa bizony ott állt a kilencvenes évek elején Mihály bácsi pincéjénél, s arra, hogy de sok gyümölcs van rajta, azt felelte: Bizony, csak sok a kétlábú seregély.
Amikor levélíróm belebonyolódott nyelvészeti kérdésekbe, azt kérdeztem magamban, vajon mit gondolt a kedves olvasó? Vakon köröztem a térkép felett, s aztán ráböktem egy falura, hogy most már ez lesz az én helyszínem? Eszébe se jutott, hogy ismerem nem csak az ott lakók nyelvét, de tekintetét, kezük fogásának érdességét és erejét, az etei égen sütő nap melegét, a dunántúli szelet, amitől minden kisbaba sír? Ahogy azt mondják az emberek “mellik”, meg hogy “eltér (azaz elfér) ez, tiszteletes úr”?
Ekkor még nem is beszéltünk arról, hogy A konokok, mint ahogy minden valamire való prózai mű minősége, ereje, katartikus hatása messze nem a történelmi háttér felvázolásában rejlik. Rólunk is mondania kell valamit, de azonosulásunk észrevétlen történik, ahogy belelényegülünk az általa kínált külön világba. Ez az olvasás varázslata, ami tanít és szórakoztat, ellazít, kikapcsol, de egyben megerősít emberi és erkölcsi mivoltunkban.
Tehát: előre szólok! Következő megjelenő regényem színhelye hasonlít szülőfalumra. És az nem Erdélyben van. Csak azért mondom, hogy minden félreértést elkerüljek. Levélíróm amúgy is otthonosnak fogja tartani mindazt, amit leírok benne, mert a Kádár-korszak besúgásra, és bizalmatlanságra épülő világában játszódik. Ahol a névtelen levelek születtek...

Címkék: 

Hozzászólások