A kánon által preferált társasággal az a bajom, hogy alkotói – brutálisan egyszerűsítve – keveset ismernek a konkrét világból. Vagy az, amit esetleg tapasztalnak, nem bírja érdeklődésüket. Az irodalomnak azért néha szólnia kell az emberről is, nem árt, ha egy elbeszélésnek van története, nemcsak „narratívája”, amelyet majd a kritikus haver megfejt.
Ki az a Gregory Peck? – Magyar Idők

Mindig élvezettel olvastam Alexa Károly írásait, mert olvasottsága és tudása nem egy elvont akadémikusságként jelent meg kritikáiban, esszéiben. Mindig tudott és tud közvetlen, személyes lenni, bevonja olvasóit, a szöveg pedig többé nem ereszt el. S ezzel talán a legnehezebb esszéírói tudás birtokában van.

Szombaton jelent meg a legfrissebb interjú vele, aki egykor a Kortárs szerkesztője volt, ma a vasi Életünk című folyóirat szerkesztője. A kíváncsi emberek nyitottságával fordul a kortárs irodalom felé, ugyanakkor élményei lassan kultúrtörténetté válnak. Keserédesen idézi fel azt az időt, amikor még léteztek irodalmi műhelyek, amikor még nem voltak szekértáborok, amikor még voltak mesterek, és voltak fiatalok, akik felnéztek a nagy mesterekre. Ez valóban letűnt, de hol vannak a mesterek, főként olyanok, akik hajlandók felkarolni a fiatalokat? Hol vannak olyan – bármennyire szerény, de fogadóképes műhelyek, ahonnan el lehet indulni? Ezeknek helyét ma átvették a meglehetősen kétes minőségű internetes irodalmi műhelyek, verscsoportok, egyéb csoportosulások. Amik elvileg jók lennének, de hiányzik a kritika, a keményebb nevelői szándék, az igazi megmérettetés. Mert ha még nem is igazságos egy „mester” ítélete, legalább mozgósítja tudásunkat és értékítéletünket arra, hogy meg tudjuk cáfolni, s ezzel felépítjük, megalkotjuk elképzelésünket a magunk mesterségéről, azaz „ars poeticánkról”.
A személyes találkozások, a motiváló irodalmi élmények nagyon hiányoznak itt a nyugati végeken. Jellemző a vasi kulturális életre, hogy egy új József Attila-díjas vasi költő, és akkor még helyben tanító egyetemi tanár gyakorlatilag semmifajta helyi méltatásban nem részesült. Nem tudnak róla? Nem érdekli az itt élőket? Szerintem érdekelné, de valakinek, valamiért ez nem számít hírértékűnek. Holott közös büszkeségünk.
Az olvasó számára különösen fontos és érdekes lehet az irodalmi találkozás, mint személyes élmény, mint olyan megtapasztalás, ami által saját emlékeihez, ízekhez, illatokhoz, saját benyomásokhoz tudja kötni a könyvet, az igazi irodalmat. Nemrég legkisebb fiammal elővettük Lázár Ervin Négyszögletű kerek erdő című könyvecskéjét, s kétszer is felolvastuk a költői versenyről szóló részt. Megsimítottam a kötetet, előre lapoztam, s azonnal felidéződött bennem a régi emlék. Ahogy sok évvel ezelőtt az Osiris Könyvesboltban járkáltam, s egyszerre arra lettem figyelmes, hogy valaki öblös hangon firtatja a bolti eladóktól: „Ki adta ki Berzsenyi Danit? Ti?” Odanéztem, ki lehet az, aki olyan közeli viszonyban áll Dani urasággal, hogy csak amúgy ledanizza. Ott ült Lázár Ervin egy kávéházi asztalkánál, az eladónők mosolyogva körülvették. Megvásároltam gyorsan a mesekönyvet, és nagy zavarral megkérdeztem, dedikálná-e. „A kedvenc mesekönyvem”, mondtam neki. Bajsza alatt látszott mosolya. „Nekem is”, mondta.
Ugyanakkor mit sem ér az irodalom, ha a betű élménye elmarad. Hiába szorongatjuk bármely kortárs író kezét, ha közben mindaz, amit leír, elidegenít minket az olvasástól. Ma már esztétikai kategóriává vált az „unalom”. Pedig már Voltaire tudta, hogy „minden műfaj jó, kivéve az unalmasat”. Aki az életben csak a keserűt és tragikust látja és láttatja, az inkább jobb, ha pszichiáterhez fordul. Az interjú készítője meg is kérdezi Alexa Károlyt: „Nem lehet, hogy az embereknek elegük van e katasztrofális világokból, ezért fordulnak el tőlük?”  A kérdés nyilván jogos, és bölcs válasz követi. Azért hozzá kell tenni: a vegytiszta tragédia, vagy sötétség nem esik jól. Szívesen olvastam Thomas Bernhardot, de maga volt a pokol, s ez az olvasáson kívüli kedélyállapotomra is rossz hatással volt. Élmény, de olykor önkínzásnak tűnik. Shakespeare tragédiái ugyanakkor képesek magukba egyesíteni a nagyszerű humoros jelenetek egész sorát. Jókai vagy Walter Scott úgy tudja sejtetni a végzetszerűséget, az elkerülhetetlen tragédiát, hogy zsánerképektől, humoros jelenetektől az iróniáig, az anekdotákig folyamatosan szórakoztat is. Mikszáth legfájdalmasabb soraiban kicsit bágyad a mosoly, de el nem marad. Az idézett Tolsztoj pedig képes még a legközhelyszerűbb boldogságot is a legmagasabb irodalom erejével ábrázolni. Sokszor emlegetik az Anna Kareninát első mondata okán (amit tulajdonképpen sokféleképpen értelmezhetünk, és könnyen félre is magyarázhatunk): „A boldog családok mind hasonlók egymáshoz, minden boldogtalan család a maga módján az.” Ám a tragikus végkifejlet ellenére az Anna Karenina a boldogságról szól, olykor fejezeteken át a határtalan boldogságról.
Alexa Károly jól ismeri az új irodalmi tendenciákat, ezért is izgalmas végigolvasni az interjút, hiszen a szokásos értelmiségi nyavalygás helyett egy objektív reményteli hang szólal meg.  Hogy aztán mi a jövő útja, a slam poetry, vagy más? Valószínűleg egy olvasható, élvezhető irodalom.