Az elmúlt több mint másfél évtized magyar nyelvű irodalmi alkotásaiból nyújt széles merítést a Hitel folyóirat februári lapszáma, amelyben kortárs alkotókat kérdeztek meg az általuk legfontosabbnak ítélt, 2000 után született művekről. A leggyakrabban említett szerzők között van Ágh István költő és Szilágyi István író is.

Az elmúlt 16 év legfontosabb irodalmi műveiből ad merítést a februári Hitel - Webrádió

Olvasói már megszokhatták, hogy a Hitel folyóirat februári száma tematikus, azaz a felkért szerzőket egy közös kérdésben kicsit megdolgoztatják. Ezúttal a megkeresés nemcsak időszerű, de játékos is volt. Papp Endre azt kérdezte magyar íróktól, költőktől, kritikusoktól és irodalmároktól, hogy „Lássuk, mik vogymuk!” A kérés az volt, számoljunk be, mely könyveket tartjuk a legjobbaknak a 2000 óta megjelent magyar kortárs szépirodalmi művek közül. A társasjáték szabálya nem volt túl szigorú: lehetőleg hat szerző művét válogassuk össze, legideálisabb az lenne, ha három prózai, és három verseskötet szerepelne felsorolásunkban. Ám nem neveket és címeket kértek csupán, hanem indoklást, miért emeljük ki épp ezt a hatot?

A februári tematikus szám már kapható, olvasható. Maga a kérdésfelvetés, az ötlet, amely kiprovokálja a személyes véleményt, és az eredeti megközelítést, véleményem szerint az utóbbi idők folyóirat-kultúrájában a legizgalmasabb. A válaszadók személye garancia arra nézve, hogy természetesen a megjelent huszonöt esszé a játékon túl többet ad. Évek óta zajlik a kortárs magyar irodalmon belül egyfajta kánon-átrendeződés, s a Hitel e havi száma ehhez mindenképpen hozzájárul. Végre reprezentatív módon, de a nagyközönség számára is kézzelfoghatóan kapunk egy olyan széles felsorolást, amely értéket értékre halmoz, s amely nem áll meg a szokásos szerzői felsorolásnál.
Ebben a számban nincsenek nyertesek, talán az a legizgalmasabb, hogy mennyi olvasnivaló akadt tizenhat év alatt. Hány olyan szépirodalmi mű van, amit x. y. olvasott, de én nem, és fordítva! A kiemeltek között azonban van egy mű, amely szinte minden felsorolásban szerepel, s ez Szilágyi István Hollóidő című nagyregénye. Sokan emlegetik is indoklásukban, hogy érthetetlen számukra, miért maradt ki ez a könyv a kánonból.  A regény méltatásait tekintve erről talán nincs szó, annyi bizonyos, hogy az elragadtatott recenziókon túl lehetett volna még beszélni erről a könyvről, akár a nagyközönség felé, akár külföldi irodalmi bemutatkozásainkon. Számomra soha nem volt kérdés, hogy a legjobb magyar prózák között kell szerepelnie Terebi Lukács tiszteletes, Tentás és Fortunatus Illés úr történetének. Azt is örömmel állapítottam meg, hogy a délvidéki Kontra Ferenc, vagy Majoros Sándor szintén szerepelt a kedvencek között, bár csodálkozva állapítottam meg, hogy Majoros Sándor legújabb regényét senki nem említette meg (Az akácfa nyolcadik gyökere).
A válaszadók többsége láthatóan szeretett volna egyfajta irodalomtörténeti-kritikai reflexióként a kortárs magyar irodalomról beszélni. Egy-egy szuverénebb módon értelmezett válasz-esszé ezért néha elrugaszkodik az alapfeladattól. Ezért néhol az az érzése az olvasónak, hogy ha a szerkesztői kérdés nem egy szelíden megfogalmazott ajánlás, hanem egy érettségi kérdés lett volna, akkor a válaszadók egy jó része megbukott volna szövegértésből. Ám sokan meg is magyarázzák, hogy magát a megközelítést nem szeretik. Nem akarnak kiemelni, nem akarnak számolni. Sőt, van, aki láthatóan nem érzi jól magát a kortárs magyar irodalomban, és visszasírja Sütő Andrást. Ám szép lassan kiderül, az utóbbi tizenhat év igenis sok értékes szépirodalmi művel ajándékozta meg a magyar irodalmat. A sznobérián túl megjelenik a józan értékelés, az őszinte és személyes csodálat, és számos olyan könyvcím előkerül, amely alig-alig kapott méltatást, jóllehet megérdemelte volna.
A brit irodalmi magazinok kedvelik azokat a listákat, amelyeket az írótársak, vagy kritikusok állítanak össze, s amelyek nem egy-az-egyben felelnek meg ily módon a bestsellereket tartalmazó rangsorolásoknak. Ezek az értékelven készült listák végül hozzájárulhatnak ahhoz, hogy hanyagolt, vagy kevesebb nyilvánosságot kapott szerzőkre felfigyeljen a nagyközönség. (Ilyen példát egy korábbi bejegyzésemben említettem már: Barbara Pym-ról volt szó.) A listák nyilván bántóak lehetnek, valaki mindig kimarad, akinek pedig ott kellene szerepelnie. Ugyanakkor, ha másra nem, egy dologra nagyon jók: kitűnő lenyomatát adják a kor irodalmi ízlésének, azoknak a határvonalaknak, mit tekint még esztétikailag értékelhetőnek, egyáltalán irodalomnak az irodalmi, kritikai közeg. Ilyen szempontból a brit kritika sokkal megengedőbbnek tűnik, s a válogatások rendre olyan műveket is szerepeltetnek, amelyek nálunk az első szűrön kihullanának, mint lektűr. A Hitel folyóirat februári számában közölt esszék ugyanakkor ennél többet mutatnak, ugyanis a szerzők mindegyike fellép egy új irodalom és egyben új irodalmi szemlélet igényével. Érezhető is az átmenet, és azok a gyermekbetegségek, amelyek egy ilyen átmeneti korszakot jellemeznek, ám régi reményem, hogy hamarosan megérik, kiteljesedik egy friss, új üzeneteket hordozó irodalmi irány.