Csak azért, mert régebben a nők szenvedtek a férfiak elnyomásától, most a gyerekeim jóllétét tegyem kockára? Azt a feminizmust, amely kizárólag a dolgozó nőkért száll síkra, nőellenesnek tartom.
„Van abban valami forradalmi, hogy háziasszonynak nevezhetem magamat” – Alina Bronsky írónő – Spiegel.de
Alina Bronsky az egykori Szovjetunióból került Németországba a kilencvenes évek elején zsidó származású édesapja révén. Regényeiben gyakran visszatérő helyszín szülőföldje, legyen akár a mai orosz állapotokról, akár Csernobilról szó. Irodalmi működését szakmai és olvasói siker kíséri. Ezúttal nem szépirodalommal jelentkezett, hanem egy vitaindító véleménykötettel, amelynek címe rögtön provokatív módon újrafogalmaz egy lejátszottnak tűnt témát. „Az anyák megszűntetése. Kontrollálva, manipulálva és kifosztva – miért nem mehet így tovább”.
A Spiegel interjút készített a szerzőnővel, aki maga minden nap megéli az anyaságot. A hetvennyolcas születésű Alina négy gyermek édesanyja, legkisebb lánykája két éves. A beszélgetőpartner a hatvannyolcas feminizmus lendületével esik neki az írónőnek, akit nem kell félteni, hiszen mesterien paríroz. „Van abban valami forradalmi, hogy háziasszonynak nevezhetem magamat”, mondja. És valóban, „író háziasszonyként” titulálja önmagát: hát nem kínosabb lenne sikerkönyvírónak neveznem magamat, mondja. Nem ismer kompromisszumot, ha a családjáról van szó, rangsorban az írást messze a családi teendők mögé sorolja. Amikor a provokatív kérdések során meglehetős fanyalgással erre azt kapja a riporternőtől, hogy csak nem „áldozatról” van itt szó, ő teljes természetességgel válaszolja, hogy a család nem működik odaadás nélkül. Valamit ad az ember önmagából, mert a gyereknek, a másiknak szüksége van erre, de egy másik pillanatban majd a korábban elmulasztottat lehet pótolni. „Az odaadás képessége manapság nem egy divatos tulajdonság”, mondja.
Bronsky új könyve kapcsán olyan kérdések merülnek fel, amelyet számtalanszor lezongorázunk mi mindannyian itt Magyarországon, akik a nő és a család helyzetéről gondolkodunk. Néhány évtized alatt a németek nagy százaléka elfogadta azt, hogy egy nőnek a gyermekei mellől el kell mennie dolgozni, jóllehet sokáig irigykedve emlegettük a nyugat-német nőket, akik megtehették, hogy addig maradjanak otthon, amíg gyermekeik a családi háztól ki nem repülnek egy önálló életre. Mára ugyanaz a lemez: gyerekmegőrző intézmények kellenek, hogy az anyák dolgozhassanak, akármilyen kicsi is gyermekük. Ha megnézzük, a mégoly családcentrikusnak tűnő magyar konzervatív kommunikáció is meghozza a maga uniós áldozatait, mert kell a teljes körű foglalkoztatottság. Az író háziasszony pedig szépen elmondja azt, amit a többség a maga tapasztalt rendszerében régen tud, mégsem mondhat ki, mert most a világ nem ezt diktálja: A gyereknek szüksége van az anyjára; a bölcsődékre és óvodákra viszont nem a gyereknek van szüksége, hanem a dolgozó felnőtt világnak. A gyereknek, éppen ellenkezőleg az otthon meghitt biztonságára lenne szüksége, ehhez Bronsky pszichológiai és orvosi érveket is felsorol.
Különös az, amikor evidenciákat kell megvédeni egy egész világgal szemben. „Az anya nem csak egy a különböző vonatkoztatási személyek közül, hanem rendre a legfontosabb. Ezt kimondani ma megbotránkoztatónak számít. Úgy tűnik, a szerető anyák gyanúsnak számítanak.” Sőt, azt is kimondja, hogy teljesen normális és egészséges, ha egy anya szereti a gyerekét, és őt hihetetlenül fontosnak tartja. Ez az értékrend vezeti oda Bronskyt, hogy a gyerekgondozás és nevelés feladatait egy természetes munkamegosztás szerint végzi otthon, saját családjában. El tudja tartani gyerekeit (erre szükség is volt, hiszen első férje szerencsétlenségben elhunyt, s ő ott maradt egyedül a megárvult gyermekekkel), ugyanakkor azt sem tartotta ördögtől valónak, amikor férje eltarttotta őt – a családot. Nem fél kimondani azt sem, hogy a gyereknek megszületése után egészen természetesen elsősorban az anya gondoskodására van szüksége. Amikor ezért nem túl elegánsan reakcionistának minősíti őt a riporternő, és a náci időkre utaló megjegyzéseket tesz, Bronsky keményen visszavág. Köszöni nem kér abból, amikor az anyasággal egy ideológia nevében visszaélnek. Utolsó érvként még beveti a Spiegel a feminizmust, hiszen – úgymond – egy életen keresztül harcoltak a feministák a nők jogaiért, most pedig, amikor minden út szabad a nők előtt, egyszerre azt mondja Bronsky, hogy önként az anyaságot választja? A nevetségesnek látszó kérdésre Alina harcos modorában válaszol: „Jogom van hozzá.”
A vita nem kizárólag német területen lehet érdekes. Hiába a konzervatívnak kikiáltott magyar családpolitika, úgy tűnik, miközben a demográfiai ugrás elősegítése érdekében elhúzzák a pénzesmadzagot a fiatal családok orra előtt, közben folyamatos nyomással nehezednek az anyákra, akiket pénzügyileg is arra ösztönöznek, hogy ne maradjanak otthon gyermekeikkel. Nagyon is személyes tapasztalataim - lévén én is „író háziasszony” és négygyermekes családanya - azt mondatják velem, hogy a gyerekeknek megfizethetetlen az anya személyes jelenléte a családban. Meg lehet szokni másként is, az ember rendkívül alkalmazkodó lény, az viszont már más kérdés, mennyi szenvedés árán. A gyereknek szüksége lenne az édesanyjára, aki gondozza és szeretgeti, az anya folyamatosan stresszel a gyerek miatt, aki nincs mellette, az apa pedig odahaza túl van terhelve azokkal a feladatokkal, amiket elvileg nap közben egy otthon lévő „háziasszony” minden különösebb zokszó nélkül elvégez (mellesleg nem keveset). A mérleg egyik oldalán munkavégzés, rendszeres fizetés és hajszoltság, kilúgozottság, a másik oldalán pedig egy szerényebb életvitel, de nagyobb kiegyensúlyozottság áll. És valóban igaz: számos anyagi áldozat, életviteli visszafogottság szükséges egy hagyományos családmodell fenntartásához. Ez viszont nem a családanyaságot választókat minősíti (bolondság?), hanem a politikai és közgondolkodást. Amiképpen megszületett a csao gondolata, úgy egyetlen politikai döntés eredményeként megváltoztatható lenne az otthon több gyermeket nevelő családanyák helyzete. Abban a pillanatban, amikor elismernék, hogy ez egy létező, és államilag elismert foglalkozás, ami mellesleg kevesebbe kerül az államnak és adófizetőnek, mint a gyermekmegőrző intézmények fenntartása, mindjárt nem bolondságnak, hanem természetes választásnak számítana.