Ahogyan arról honlapunkon beszámoltunk, a Lett Evangélikus Egyház Zsinata a napokban úgy döntött, nők többé nem szolgálhatnak lelkészként gyülekezeteikben. A döntés megszületése után egyfajta szolidaritási kampány indult el a Facebookon, amelyhez csatlakozhatnak a magyarországi lelkészek is.
Szolidárisak a lutheránus egyházak a lett lelkésznőkkel – „Bibliai alapjai vannak a női lelkészi szolgálatnak is!” – Evangélikus.hu
A múlt csütörtöki reposzt arra a hírre reflektált, miszerint a lett evangélikus egyház megszűnteti saját körein belül a női lelkészséget. A bejegyzés kísérletet tett arra, hogy megértse, hogyan jutott el a lett protestáns zsinat e határozatig. Amíg számomra ez az olvasat nyilvánvalónak tűnt az első olvasáskor éppúgy, mint azóta is, mások számára olyan kérdések körüli acsarkodás kiindulópontjává vált, amiben a bejegyzés nem is kívánt állást foglalni. A hozzászólások olyan irányt vettek, amely tökéletesen méltatlan ahhoz, hogy végül vitának nevezhetnénk a kialakult szóváltást. Egyrészt roppantul sajnáltam, hogy az érzelmileg túlfűtött személyeskedésen és néhány gyakorlati érven kívül a női hozzászólók képtelenek voltak érdemben vitázni. Ez annál is sajnálatosabb, mert a másik oldalon megjelent egy übermensch-típusú férfirasszizmus, amely vulgárteológiai érvek hadával operál, és minden egyes igeszakaszt aszerint értelmez, ahogyan az az előfeltevésének megfelel. Ez az oldal nemcsak a női lelkészi hivatás szentírási megalapozottságáról, illetve megalapozatlanságáról értekezik, de valójában női mivoltunkban, Istenképűségünkben, szuverén gondolkodásunkban degradál minket, néhol úgy tűnik, legszívesebben az állati kategóriába sorolná a női nemet. Úgy gondolom, emellett nem lehet szó nélkül elmenni. Ha mi nők nem vagyunk képesek önmagunk helyét meghatározni és megvédeni Isten teremtett világában, akkor joggal vethetik szemünkre, hogy nem érdemeljük meg a „munkatársaim a Jézus Krisztusban” jelzőt.
Számos ok szólt az ellen, hogy hallassam szavam a témában, hiszen többszörösen érintett vagyok a kérdésben. Első nekifutásra, minden félreértés elkerülése végett jelzem: a mi családunkban érvényes az a tétel, hogy „minden férfinak Krisztus a feje, az asszony feje a férfi, Krisztus feje pedig Isten” (1Kor 11, 3) Nem ellentmondás, sőt egyenes következménye ennek, hogy a téma számomra egyről szól: a nő szabad Krisztusban.
A nők megbecsültsége mind az Ószövetségben, mind az Újszövetségben egyértelmű tétel. A Krisztus után megalakult keresztyén gyülekezetekben nyilvánvaló, hogy nők, asszonyok, özvegyasszonyok nemcsak jelen voltak, nemcsak csöndes háttérmunkát végeztek, de szolgáltak, építő tagjai voltak közösségüknek. Egy olyan történelmileg meghatározott helyzetről beszélünk, amikor még éppen kialakult az egyház, Pálnak rendszeresen kellett foglalkoznia a Krisztusról való tanítás mellett azokkal az apró-cseprő közösségi ügyekkel, amelyek panaszként eljutottak hozzá. Ezek lecsapódásai azok a rendtartások, amelyek felhívják a gyülekezetek tagjait a tisztes életre, a méltó istentiszteletekre. Hogy ez utóbbiak nem folytak a legnagyobb rend és nyugalom mellett, annak tanúbizonyságát adja az első Korinthusi levél, amelynek része az ominózus mondat az asszonyokról, hogy „hallgassanak a gyülekezetben”. Ennek a feddésnek, amely elsősorban a nyelveken szólásról beszél, mondván, hogy legyen rend, nehogy őrjöngésnek tűnjön az istentisztelet, többek között olyan mondatai is vannak, „Aki pedig tudatlan, legyen tudatlan.” (Ez a mondat az új fordítás szerint más hangsúlyokat kap.) Ha az 1Kor 14,34k-t vesszük alapul a női lelkészség elleni legfőbb érvnek, akkor az idézett 1Kor 14,38 éppúgy illegitmálhatná az iskolák szükségességét. (Az istentisztelet alatti rendzavarások, a hozzánemértő locsogás amúgy egy ma is élő jelenség. Számomra ezen a ponton mindig az az adoma jut eszembe, ami egy már elhunyt lelkipásztorral történt. A bibliaórán a mustármag példázatáról beszélt, majd jelezte női hallgatóságának, hogy mondják el véleményüket ők is. Erre a hölgyek elpanaszolták, hogy sehol nem lehet mustármagot kapni, pedig milyen drága. Valamelyikük azonban tudott róla, hogy az egyik sarki boltban lehet kapni. A lelkész hallgatta, aztán megdühödött, s ezentúl soha nem kérte a bibliaóra résztvevőit, hogy mondják el véleményüket a hallottakról.)
Nem tartom helyesnek azt a feminista teológiai érvelést, amely az 1Kor 14-et együtt a 2Tim 2,12 hasonló jellegű utasításával nem tekinti eredeti páli szövegnek. Inkább igyekszem megérteni Pált, és megérteni azt a helyzetet, amelyben a levelek születtek. Számos dolog nyilvánvalóan azért homályos számunkra, mert a levél írója és a levél címzettje(i) számára léteztek evidenciák, amelyeket ma nem ismerünk. Egy biztos. Pál, aki rendkívül következetes gondolkodású ember volt, nem keveredhetett ellentmondásba önmagával. Hiszen ha általánosan és örökérvényűen megtiltotta a nők egyházi szolgálatát, és ezek között értsük a nők beszéd és szó által véghezvitt szolgálatát is, akkor teljesen érthetetlen az 1Kor 11,5 szintén rendkívül egyszerű utasítása: „És minden asszony, aki fedetlen fővel imádkozik vagy prófétál, szintén szégyent hoz a fejére, mert ugyanolyan, mintha megnyírták volna”. Az Apostolok Cselekedeteiből tudjuk, hogy létezett ilyen: nők prófétáltak – nyilván nem odahaza, csöndesen, férjüket faggatva. Filep négy szűz leánya prófétált. Emellett Priszcilláról nem csak azt tudjuk meg, hogy együtt utazott Pállal, de Pál őt és férjét, Akvilát maga nevezi munkatársainak Krisztus Jézusban (Ἀσπάσασθε Πρίσκαν καὶ Ἀκύλαν τοὺς συνεργούς μου ἐν Χριστῷ Ἰησοῦ), Fébét ugyanitt a Róm 16 elején a görög ἀδελφὴ, azaz testvérnő jelzővel illeti. A szó hímnenmű alakja számos helyen a keresztyén testvérek, gyülekezeti elöljárók megszólítására szolgál a páli levelekben. Hogy ennek női alakját is használja Pál, ez egy fontos – sőt korszakos - adalék. Utal arra, hogy a gyülekezetben jelentős személyiségek között több nőt is számon tart, őket tiszteli, elismeri.
Visszatérve a prófétálásra. Ha Pál azt írja, a prófétáló nő fedje be a fejét, de nem tiltja meg neki a prófétálást, akkor ebből az következik, hogy mégiscsak szükséges a két tiltás olyan értelmű szemlélete, amely nem tulajdonítja örökérvényű és mindenre kiterjedő kijelentésnek a két sokat idézett szövegrészt. Hiszen a prófétálás magasan felette áll Pál szerint a többi istentiszteleti szolgálatnak, „Aki pedig prófétál, emberekhez szól, és ezzel épít, bátorít, vigasztal”.
Nem szeretnék osztályozni, mi számít valójában ma legalább némiképp megfelelésre alkalmasnak a korai keresztyén gyülekezetekben való megnyilvánulások és a lelkészi hivatás között. Ugyanakkor érdemes megvizsgálni azt, hogy a páli értelmezés szerint mi nők hol vagyunk. Mert erre vonatkozóan valóban örökérvényű a páli jelentés, amely mélyen gyökerezik az Ószövetségben, s amely kizárólag abban a teljes kontextusban értelmezhető, amely a Teremtéstörténettel, Krisztus megváltásán át a Jelenések könyvéig egy, és egységben értelmezendő.
Szintén sokat idézzük: „minden férfiúnak feje a Krisztus, az asszonynak feje pedig a férfiú, a Krisztusnak feje pedig az Isten.” (1Kor 11,3). Mindez pedig magából a teremtési rendből adódik. Mit jelent ez nekünk, nőknek? Második rangban vagyunk, többé nem társai férjünknek, csupán afféle csicskásai? Akiknek se szavuk, se akaratuk nem érdekes? Az a férfi, aki ezt kommunikálja egy nő felé, az nem érti a kijelentés első felét. Mert minden férfiúnak feje a Krisztus. Van egyfajta függés, ahol a férfinak az ő Krisztusára kell figyelnie. Beszorítja őt Krisztus? Zsarnokoskodik felette? Diktálni akarja minden szavát? Megfojtja cselekvésében és megnyilvánulásaiban? – Aki ezt éli meg, az már nem Krisztus gyermeke, tanítványa, híve és követője. Aki azt éli meg, hogy Krisztus nem ad számára lehetőséget és szabadságot az életben, annak beteg a hite, és valószínűleg nem az igaz Krisztust ismeri, hanem egy emberi bálványt. A párhuzam pedig nyilvánvaló: A nőnek úgy feje a férfi, mint ahogy a férfinak feje Krisztus, és Krisztusnak feje az Atya. Egy normális férfi-nő kapcsolatban nem azt éli hát meg az ember, hogy a férfi beszorít, korlátoz, megvet, és letaszít. Ahogy Krisztus életem minden ajándékával elhalmoz, úgy halmoz el szeretetével a férjem. Úgy enged szabadon élni, gondolkodni, kiteljesíteni a kegyelmi ajándékokat.
A kérdés azért is súlyos, mert a nő emberként éppúgy talentumokkal, kegyelmi ajándékokkal megáldott ember, mint a férfi. A nőnek is el kell egyszer számolnia, nemcsak kötelességei teljesítésével, hanem azzal a sáfársággal, amely egy többletet, egy gyümölcsöző életet kell, jelentsen. Azt pedig szintén Páltól tudjuk jól, hogy különbözőek ezek a kegyelmi ajándékok. Kinek ez jut, kinek az. Hogy milyen utat talál ezek kiteljesítésére, áldásos gyümölcsöztetésére, az nyilván lehet vita és tépelődés tárgya. Hitem szerint Isten éppen a korai keresztyén nők példáján keresztül mutatja, hogy kell szolgálni és kell misszionálni a nőknek is.
Ám a kérdés túlmutat az egyházi szolgálaton. Egész létünk alapkérdése az, tudunk-e úgy odafigyelni egymásra, mint ahogy azt Krisztus teszi? Ő szeret minket. Szereti-e a férfi az ő ifjúságának feleségét? És a nő? Képes-e felnézni és keresni férjének akaratát? Mindezeken túl: a férfi méltó-e ahhoz a párhuzamhoz, amelyet mondhatnánk „imitatio Christi”-nek is? Olyan fő-e, mint amilyen fő Krisztus? Az ige üzenetét tehát megfordíthatjuk, és azt mondhatjuk, vizsgálja meg ki-ki magát, hogy olyan életet, olyan biztonságot és megbecsülést tud-e adni társának, mint amilyennel Krisztus mihozzánk a maga kegyelme szerint fordul. A kijelentés elveti tehát a férfi, mint übermensch őselméletét, ugyanis méltónak kell mutatkozni ahhoz a családfői szerephez, amelyet Isten kijelölt számára. Nekünk nőknek mi ez, ha nem szabadság? Mi ez, ha nem biztonság? Mert így az ige szól a megbecsülésről, a tiszteletről, a bizalomról, és köze sincs az oktalan korlátozáshoz és kontrolláláshoz.
Kép forrása: Evangelikus.hu