Egyszerre kémregény, szerelmes regény, történelmi regény és korrajz, indiánokkal, cirkuszosokkal, idegenlégiós és hastáncosnő rokonokkal – mégis irodalom. Szépirodalom. Aki elolvassa, annak persze arra is rá kell ébrednie, hogy az ő családja története is pontosan ilyen ágbogas, színes és kalandos, tele irodalmi alakokkal: bolondokkal, lángelmékkel, boszorkányokkal és szélhámosokkal.
Apám, a világítótorony - Száraz Miklós Györggyel beszélgettünk – Szabad Föld
Mindannyiunknak meg kellene írnunk a magunk apa-könyvét. Összegyűjteni emlékeinket, értelmezni viszonyunkat, megérteni, mi miért történt, hogy jobban értsük a világot és jobban értsük önmagunkat. Visszamenni időben, anélkül, hogy meghintenénk azt a szentimentalizmus porcukros édességével és visszavágyódásával. Inkább úgy, mintha most lenne az egykori, mintha bőrünkön éreznénk a kényelmetlenségeket, a fájdalmat és az igaz érzelmeket, szépítés nélkül.
Ez a fajta szembesülés külön tematikát hozott létre a kortárs irodalomban, az apa-könyvek sorát Esterházy Péter Harmonia caelestis-étől Nádas Péteren át, Háy Jánosig és Kontra Ferencig. Száraz Miklós György Apám darabokban című idén megjelent regénye illeszkedik is ebbe a sorba, meg nem is. Illeszkedik, amennyiben a dráma- és esszéíró édesapát, Száraz Györgyöt teszi meg műve főhősének. Nem illeszkedik ugyanakkor abba a szemszögbe és modorba, amely általában jellemzi a kortárs apa-regényeket, amelyek a személyes sérelmeket és traumákat mutatják fel a fiú, a gyermek nézőpontjából, s ez végül egyet jelent egyfajta öngyógyító folyamatként értelmezve az apa-mítosz leépítésével. Az Apám darabokban című könyvben megváltozik a bemutatás szemszöge, az elbeszélői magatartás. Száraz Miklós György nem boncol, nem indít el még traumatikusabb elidegenítést, hanem dokumentál, gyűjt és kísérletet tesz arra, hogy az olvasó (és az elbeszélő maga) azonosulni tudjon az ötvenhat utáni időszak egyik legeredetibb gondolkodójával. Íly módon ábrázolása klasszikus, hagyományos – és egyben hű és szép, emberi.
A regény gerincét egy bő másfél évnyi történet adja, 1956 szeptemberétől kezdődően, amikor Száraz Györgyöt kiengedik négy éves fogság után a börtönből. A fiatalembert titoista összeesküvés vádjával ítélték el, a korábbi halálos ítéletet 10 éves börtönbüntetésre enyhítette a Rákosi-bíróság, majd négy év után szabadult. Ötvenhatban alig csodálkozott rá környezetére, már utol is érte a szerelem, Budapesten pedig belekerült a forradalom forgatagába. A történet együtt szövődik a szegedi orvosi egyetem végzős diákjával, Mártával a házasságkötésükig, majd az első gyermek érkezéséig. Az egyszerűnek látszó szerelmi történet korántsem közhelyes, hiszen a világ e két ember kapcsolatának tükrében térképeződik fel. Mindketten eredeti, kritikus látásmóddal figyelik önmagukat, valamint a körülöttük zajló eseményeket, a magas intelligenciájú Száraz György a maga megfontolt módján, a kínzások és börtönévek tapasztalatainak terhével, míg az édesanya, Márta a maga szenvedélyességével, lelkes odaadásával élik meg a forradalom nagy napjait és a diktatúra mindennapjait. Szerelmük elbeszélése köré szerveződik a felmenők története, a tágabb családtörténet, valamint azok a későbbi pillanatképek, amelyek a szülőkről már a gyermek saját emlékein keresztül mesélnek. Száraz Miklós György mesteri módon szerkeszti a különböző szövegeket, a leveleket, a dokumentumokat, a naplójegyzeteket, hogy azok reflektálni tudjanak arra a személyes képre, amely a fiúban él szüleiről. Óriási vállalkozás ez, amely nem kerekíti le, mert nem is kerekítheti le a folyó időt. Az oroszlánszelídítőként aposztrofált Száraz György, aki meg tudta szólaltatni a diktatúra által elnémított, vagy megnémult embereket, és megszelídíti a rendszer működtetőit, éppúgy nem ismerhető meg tökéletesen, mint ahogy az édesanya vagy az ősök sem, hiszen mindig új szempontok kínálkoznak a múlt felidézésében, a személyiség mindig rejt titkokat.
És igen: Száraz Miklós Györgyöt a személyiség titkai érdekik, és nem a pőre intimitás. Őszinte, de nem foglalkozik azzal, ami nem a lényegünk. Nem sokkol, nem botránkoztat meg. Pedig regényét egy kisebb trónfosztással kezdi. Miért? Talán, hogy a tisztelettudás kényszerű malasztja nélkül mesélhessen tovább.
A levelek, naplófeljegyzések üdék, életszagúak. Érdemes elfeledkeznünk a referenciális olvasatról, mert a könyv nem kulcslyuk, inkább tágra nyitott ablak. A novellisztikus részek az édesapa különös emberi találkozásairól és az életfilozófiaként értelmezhető beszélgetéseiről a könyv nagy pillanatai. Megjelenik ezekben Kurt Vonnegut amerikai író, Latinovits Zoltán, a színészkirály vagy a nagyszerű tudós és ember, Scheiber Sándor. Egyik emblematikus mondat követi a másikat, egyik meghatározó gondolatmenet a másikat. A tudós rabbival az antiszemitizmusról és a megbékélésről beszélget, Latinovits kapcsán felmerül az emberileg felvállalható magatartásmód a diktatúra kiszolgálóival szemben, s szól erdélyi íróbarátjával (akinek nevét szemérmesen eltorzítja a szerző) a megélt traumák feldolgozásáról, egy iskolaigazgatóval a kádárista öncélú megtorlásról. Előkerül Száraz György egyik legnagyobb hullámokat felvert cikkének története. Ez a Valóságban 1982-ben megjelent esszé reagált Ion Lăncrănjan román író-publicista Gondolatok Erdélyről című hecckönyvére. A magyar és nyugati diplomácia és a média által elismert Száraz György-cikk története ma rendkívül izgalmas kordokumentumként olvasható a megírás és a megfogalmazás kínjától az aczél-i átírásokon át egészen a rádióriportig, a követségi reakciókig.
Az apa történetének minden pillanatát átjárja a diktatúra, annak különböző megjelenési formái és következményei, a méreg, amely torzítja a természetes emberi kapcsolatokat. Egy korábbi szerelem csapdává válik, börtönbe, kis híján a kivégzőosztag elé juttatja a fiatal főhőst. Azonban az ügynök-lány maga is áldozat, alakja rossz árnyékot vet az újrakezdésre. Emigráns lesz az egykori börtönviselt nőből, és üldözi egykori szerelmét, az elárult fiatalembert. Példája bizonyítja, hogy a besúgás és árulás gyakorlatában képtelenség teljes igazságot és bizonyosságot lelni, az önigazolás kényszere újraírja az egykori eseményeket, és nincs tiszta képlet. Az is áldozat, aki mást tett szerencsétlenné. És igen, a múlt nem fejeződött be, továbbra is folyik a megbecstelenítés, a hamisítás, az érintettek halála után is születnek olyan dokumentumok, amik befeketítenék az utódok számára a szeretett hozzátartozót, mintegy megtestesítve a kommunizmus legnagyobb vétkét, a családi kapcsolatok megfertőzését.
Mindezek miatt és mindezek ellenére a múlttal való szembesülés szükségszerű. Ezt maga Száraz György fogalmazta meg, majd fia, Száraz Miklós György megerősítette. A múlttal való szembesülés sorszerű, és minden túlélés kulcsa. A „roppant torony”, az emberi történelem emeli ki Száraz Miklós György eddigi életművéből az Apám darabokban című nagyregényt az utóbbi évek legjobb kortárs irodalmi művei közé. Mintha minden eddigi írása a nagysikerű Az ezüst macskától az esszé- és albumköteteken keresztül a gyűjteményes novelláskötetekig arra szolgált volna, hogy felkészüljön, s egyszer a legszemélyesebbet mondhassa el. Rendkívül sok szeretettel, szemérmesen, mégis őszintén, a lényeg után kutatva. Egy minden fölösleges modorosságot levetett, letisztultan ábrázoló szerző maga is oroszlánszelídítővé vált. Száraz Miklós György szóra bírta a néma vadat: a múltat.
Száraz Miklós György: Apám darabokban.
Scolar Kiadó, 2016.