A magára maradt Európában csak úgy maradhatunk hívek Magyarországhoz, ha soha és sehol el nem áruljuk, amiért a magyar harcosok életüket adták, és soha sehol — még közvetve sem — igazoljuk a gyilkosokat.
Albert Camus

A legázolt, bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és igazságért, mint bármelyik nép a világon az elmúlt húsz esztendőben. Ahhoz, hogy ezt a történelmi leckét megértse a fülét betömő, szemét eltakaró nyugati társadalom, sok magyar vérnek kellett elhullni — s ez a vérfolyam most már alvad az emlékezetben. A magára maradt Európában csak úgy maradhatunk hívek Magyarországhoz, ha soha és sehol el nem áruljuk, amiért a magyar harcosok életüket adták, és soha sehol — még közvetve sem — igazoljuk a gyilkosokat. (Albert Camus: A  magyarok vére)

Mint író szólok ezekről a dolgokról, akinek egyetlen témája és anyaga az ember. Az én elégedetlenségem és az én bírálatom akkor kezd működni, amikor boldogtalannak látom az embert. Nem vagyok közgazdász, nem vagyok politikus és nem ártom magam egyik mesterségbe sem, de az emberszeretetem politizál. Abban a pillanatban jelzéseket és figyelmeztetéseket ad le, egyre hangosabban és egyre szenvedélyesebben, amikor szeretetem és mesterségem tárgya, az ember szükségtelenül szenvedni kezd. (Taps.) Szocializmust akarunk teremteni ebben a mi hazánkban, és eközben megtörténik az a példátlan eset, hogy éppen azt felejtjük ki, sőt vonjuk ki a rendszerünkből, ami pedig a szocializmus alapja: az emberben való bizalmat. (Taps.) (Déry Tibor felszólalása a Petőfi Kör sajtóvitáján - 1956. június 27.)
Az alól, hogy szóljunk, felmentést csak a halál vagy még az sem adhat. Az első alkalmi autóval én is Pestre jöttem, s szobámba zárkózva ideültem, mint valami gépfegyver, az írógép mögé, hogy amíg bírom, kattogtassam. Gépem mellől arra a fiatal lányra gondolok, akinek a hírek szerint a Kálvin téri ház tetején valamennyi férfi társát kilőtték, s ő tovább jártatta a fegyvert, amíg csak fiatal feje is oldalt nem konyult. Nem tudom, pontosan így történt-e, de az én szívemben ez a lány most a múzsa. Ő írta a ház tetejéről: "Rajta, öreg hullajelölt! Ha én odaadtam a szép ifjú életem, mi az neked, szegény emberi maradvány, a magadét megtenni. (Németh László: Emelkedő nemzet)
Alámerült örökre. Semmi kétség.
Sosem volt rútabb halál
soha engesztelhetetlenebb gyűlölet
cserben hagyták a gyávák
s a hízelkedők elárulták. (Kassák  Lajos: A diktátor)
Mint annyi magyar valamiképp azt érzem, mintha még vér is más kezdene járni bennem. Azt érzem, mintha nem törpegerincű nép fia volnék. Ha most utaznék külföldön, a bejelentő lapra azt hiszem némi büszkeséggel írnám rá, nemzetisége? – magyar.
S nem zavar, hogy ez a hirtelen büszkélkedés nem az én érdemem. A tettet, amely ilyen jólesően csörgedezteti bennem a magyar vért, nem én hajtottam végre. Mégsem érzem holmi szellemi orgazdának magam, aki más érdemével kérkedik. Miért? Mert ezeknek a tetteknek a végrehajtóit testvéreimnek, öcséimnek, fiaimnak érzem. Egy családban tudom velük magam. Azt érzem, hogy helyettem és nevemben cselekedtek. (Illyés Gyula: Naplójegyzetek 1956-57)
Jártam köveiden, s elhittem, hogy a kövezet közlekedésre való. Ültem a villamoson, és azt hittem, hogy a villamos utazásra szolgál. Számos házadban megfordultam, és azt hittem, hogy e falak közt élni, enni, inni, lakni lehet csak… Nem tudtam, hogy ezek az ablakok: lőrések, e villamosokból barikádokat lehet rakni, s ezeken az utcákon rohamra menni, harcolni és győzni is lehet! (Örkény István: Fohász Budapestért)
A népi demokrácia hihetetlen gyűlöletet gerjesztett. Nem vagyok antikommunista, szovjetellenes – de amit éveken át és az utolsó napokban a kommunisták szovjet segítséggel elkövettek, az számunkra a szörnyű fizikai veszteségeken és az emberi szenvedésen túl egy valódi gazdasági és morális összeomlást hagyott maga után. Micsoda ostobaságokat csináltak a tervgazdaság jelszava alatt, amit a parasztsággal űztek, az pedig egyenesen égbekiáltó! Politikailag mára teljesen izolálódtak. Kérdéses, hogy szabad választások esetén is csak 1–2 vagy több mint 5%-át szereznék-e meg a szavazatoknak. A fiatalokat, a gyerekeket 11 éven át kézben tartották, és leninista jelszavakkal etették őket. Már a 6–10 évesek részére is katonai kiképzést adtak kézigránátdobással és másféle gyakorlatokkal. Mindazt, amit ott megtanult, a magyar fiatalság most a kommunisták ellen alkalmazta: tízévesek dobtak az orosz tankok alá benzines palackokat! (Kéthly Anna jelentése a Szocialista Internacionálé Irodájának ülésén, 1956. november 1.)
A harcban osztály- és felekezeti különbség nélkül részt vett az egész magyar nép, s megrendítő és csodálatos volt a felkelt nép emberséges, bölcs és megkülönböztetni kész magatartása, mellyel csupán a leigázó idegen hatalom és a honi hóhérkülönítményesek ellen fordult. A néhány napirenden volt utcai igazságtételt, valamint ókonzervatív erőknek minden fegyveres erőszak nélkül való jelentkezését a kormány rövid úton megszüntethette volna. Az az állítás, hogy evégből óriási idegen hadsereget kell az országba behívni, illetőleg visszahívni: komolytalan és cinikus. Éppen ellenkezőleg, e hadsereg jelenléte a nyugtalanság és a zavargások legfőbb forrása. … Isten óvja Magyarországot! (Bibó István kiáltványa 1956. november 4.)
Foszforos tüzek emléke
perzsel, mint új pokolkör,
forog a város lángrózsában,
    – glória –
csillagszóró ha fröcsköl.

Csillagig növő halálfa,
ragyognak vér-zománcos
gömbjeid – szemem fájva zendül
    – glória –
a holtak homlokához! (Nagy László: Karácsony, fekete glória)
Itt állunk a számadás és vallomás erkölcsi kényszere alatt. Itt állunk az októberi szabadságharc véres halmán, melyet egy nép reménye ostromolt. Ha egy évtizedre visszatekintünk erről a halomról, szenvedőnek és vágyakozónak látjuk a népet. Szenvedett, mert korának eszméit, melyeket tíz év előtt reménnyel üdvözölt, idegen formában és zsarnoki módon akarták életévé tenni. A hosszú kényszer alatt kiújultak természetesen a történelmi sebek, és nemzeti függetlenségét veszendőnek látta. Szenvedő és igaztalan sorsában gyógyulásra áhítva vágyakozott, s nemzetté lenni sóvárgott.
Ebben a vágyban és sóvárgásban van a forrás, mely október 23-án feltört a mélyből. Mint ennek a forrásnak neves tanúi, keserves szívvel kell megmondanunk, hogy a szovjet kormányzat történelmi tévedést követett el, amikor vérrel festette meg forrásunk vizét.
Dicső költőink élő szelleme és az emberi igazság segít nekünk abban, hogy jóslatot tegyünk: eljön az idő, amikor a megtévedt hatalom bűnbánatot mond, mint ahogy az általa megdöntött hatalomnak is meg kellett bánnia ama tiprást, melyben Petőfi elveszett. (Tamási Áron: Gond és hitvallás)