„Sohasem fogunk eléggé bízni benne, ha nem fordulunk el teljesen az önmagunkba vetett bizalomtól, sohasem fogjuk tudni eléggé felemelni lelkünket, ha előbb meg nem alázzuk magunkban lelkünket; sohasem fogunk benne eléggé megvigasztalódni, ha magunk miatt meg nem szomorodunk.” (Kálvin: Institutio 3.12.8.)
Korunk személyességéhez illene, ha úgy beszélnék Kálvinról, mint egy barátról. Miről beszélgettünk volna egy súlyos tölgyfaasztalnál, ha megadott volna az időutazás? Az ostoba képzelgés nyilvánvaló hibáit kár is sorolni. Mert még időgéppel sem ültünk volna egy asztalnál. De akkor hogyan beszélhetünk arról a személyes jelenlétről, ami az Institutio olvasása közben érezhető a sorok mögött? Hogyan rajzolható egy portré – függetlenül metszetektől, életrajzoktól, pszichológiai becslésektől? Egy portré, ami magát az Institutio íróját mutatja be, úgy, ahogy az olvasás személyes kapcsolatán keresztül felidéződik?
Kálvin módszere az elemzés, mégpedig induktív úton. Egy kíváncsi elme hagyja magát meglepetni. Hagyja, hogy az előtte álló anyag, mégpedig a Szentírás tárja fel az igazságot. Nyilván van néhány alapelv, amiből nem enged. Egyik éppen az Írás elsősége minden más tekintéllyel szemben. Mert legyen bárki bármilyen nagy teológus, filozófus: Kálvin nem fél megkérdőjelezni elméletét, sorait, ha az nem áll meg az Ige fényében kibontakozó igazságok előtt. De Kálvin nem előre gyártott elméletekből indul ki, hanem halad előre a Szentírás nyomán. Ma azok a néhány mondatos összefoglalók, amelyek elemzik Kálvin tanításait, szinte azonnal előrukkolnak a predestináció-tannal. Valójában az eleve elrendelésről a kegyelemtan magyarázataként ír, mintegy kiegészítésül. Amit a kálvinizmus később fő tanná tesz, már rögtön Béza nyomán, azt Kálvin nem tartja alkalmasnak kezdő lépésnek.
Honnan is indul hát? Isten csodálatából. „Bárhová tekintünk egyetlen apró helyet sem találunk, ahol dicsőségének legalább valami szikrája ne ragyogna. Csak ámulva személheted a mérhetetlen és az emberi tekintettel át nem fogható világmindenségnek ezt a gyönyörű gépezetét és végtelen tündöklését.” (1.5.1., 43. old.) Ott van a teremtés, ami minden apró részletében Isten nagyságáról tanúskodik. És Kálvin nem szégyell beleborzongani ebbe a nagyszerűségbe. A szabad művészeteket említi, mint ami szintén Isten nagyszerűségének tudatára vezeti az embert. Kálvin így nyitotta meg a szabad tudományosság lehetőségét az európai gondolkodásban, mert világigenlése nagyon is összeegyeztethető volt a világ megismerésének igényével.
A későbbi korok hamar összekeverték egy kialakult kegyesség merevségét és Kálvin emlegetett szigorát. Aki ezt tette, nem volt tisztában azzal, mit jelentett egy középkori világkép után ez a nyitás. Akkor, amikor a római egyház legfőbb kegyességként a világtól való elzárkózást, a szerzetességet, az aszkézist, az önsanyargatás egészen vad megnyilvánulásait hirdette, ahol mindennapos volt az ördögűzés, és még a tizenhatodik században is flaggellánsok, azaz önmagukat korbácsoló mazochisták vonultak zarándokolva át Európán? Mit jelentett ekkor azt mondani, hogy a világ jó, mint Isten teremtése, de a bűneset nyomán fel kell ismernie nyomorúságát, s az ember jó, mert Isten képére teremtetett, és bár bűnbe került, de mint Isten teremtménye, nem elvetendő? Isten teremtése megromlott, de mint Isten teremtette világ, tisztelnünk és szeretnünk kell? S mit jelent egy ilyen kulturális háttérben szólni arról, hogy még a „szabad művészetek” is Isten dicsőségét hirdetik?
Minden kor és minden későbbi rekonstruálás önmagát viszi bele a Kálvin-portrékba. Tudjuk, hogy a reformátor sovány volt és gyomorbajos, egyetlen igazán hitelesnek tartott fiatalkori portjáról ismerjük hosszú kecskeszakállát. Minden egyéb: a komolyság, a tekintélyesség, a méltóság, a szigor már inkább a Kálvinról vallók saját kegyességéről és egyházképről beszélnek. Pedig az az egy genfi fiatalkori kép éppen azért olyan érdekes, mert egy mindenre nyitott, kíváncsi és kimondottan derűs fiatal férfi portréja. Egy olyané, aki nem előfeltételezésekből és tiszteletre kötelező merevségből indul ki, hanem hagyja magát meglepetni.
Ilyen volt Kálvin? Vagy ő az én olvasatom műve, az én Institutio-olvasatomban megformálódott szerző? JK így látja JK-t? Nem lehetek biztos ebben, ám mégis erős késztetést érzek, hogy lefosszam a rárakódott patinát egy műről, ami most végre, a kitűnő új fordítás és jegyzetek révén teljes erejében mutatkozik meg.
Kálvin János: Institutio. A keresztyén vallás rendszere. Fordította: Buzogány Dezső. Kálvin János Kiadó, Budapest 2014.