Márpedig mi értelme van a magunk megalázásának, ha nem az, hogy teljesen gyámoltalanul és üresen helyet adjunk Isten irgalmának?
Kálvin: Institutio 3.12.6.

Ismerek egy színésznőt, aki megjelenésre jelentéktelennek mondható. Nem festi szívesen magát, bőre fénytelen, haja kese. Az egész ember mintegy beleolvad környezetébe, és szívesen el is vegyül. Mintha átlátszó lenne. Nem vesszük észre. Ám attól a pillanattól kezdve, hogy mint színésznő – egy szöveg, egy színpadi szerep továbbadására megbízott kiválasztott – megtelik azzal a szöveggel, azzal tartalommal, amit közvetítenie kell. Ettől kezdve az a szürke kis asszonyka, az a láthatatlan edény egyszerre sugárzó szépséggé, hatalommal és üzenettel teli erővé, érzelmek megszámlálhatatlan sípú orgonájává válik. Ő az az edény, aki mindig arra vár, hogy megtelhessen értékes tartalommal és azzal szolgálhasson.

Kenózis. Magunk megüresítése. Ebben legnagyobb példánk maga Krisztus, aki földi, emberi valóságának legelső pontjától megüresítette magát, hogy végigvihesse megváltásunkat. Szenvedett testi esendőségében, de még inkább szenvedett, mint ember az emberek között. Láthatta a gyarlóság ezer arcát: gonoszságot, elvetemültséget, hitetlenséget, kishitűséget, ostobaságot, gúnyt, gőgöt, hatalomvágyat, hiúságot, keményszívűséget. A jajok megszámlálhatatlanok... És végül szenvedett a kereszten, s a zsoltárossal kiáltott az Atya után.
Hit nélkül megérteni mindezt képtelenség. Minden emberi logikának ellene mond. És mégis, értjük, valahol mélyen, érti az is, aki Krisztust még nem érthette meg. Mert ez a magunk megüresítése mindazok számára követhető gondolat, akik igaz értékek mentén gondolkodnak, és eszerint élnek. Félretenni jó dolgokat, odaszentelni magunkat valaminek, ami jó. Egy cél érdekében feledni kényelmet, kellemes foglalatosságokat, testünk-lelkünk kényeztetését. Kemény szellemi-lelki edzés alatt lenni. Megalázni magunkat, és panasz nélkül elfogadni az alázat helyét is.
Töltöm az üres palackba a vizet. A gyenge, átlátszó edény eleinte meginog, szinte beleremeg. Remeg a váratlan tartalomtól, ami ömlik belé. Aztán egyre otthonosabban fogadja be a folyadékot. Az pedig felveszi az edény formáját. A palack megtelik. Már nem üres, értéktelen műanyag, hanem feladata van.
Kenózis. Magunk megüresítése. Beleremeg az ember eleinte. Egészen gyengén, kicsit megszédülve, ahogy eléri az újabb feladat. Ám pontosan abban a pillanatban, ahogy az ember elfogadja, hogy üres, és várja Istentől a küldetést: akkor érkezik el a csoda. Mert nem csak feladat érkezik, és ömlik, ömlik a munka, a megoldandó helyzet, de érkezik hozzá az erő. Ki tudja: honnan, miért? Az ember mérhetetlenül többre lesz képes, mint előtte. És sugárzik, amint megtelik ezzel a kívülről kapott erővel.