Micsoda?! Talán az asszonyok főkötőjéből áll a vallás, merthogy nem szabad fedetlen fővel járniuk? (…) A legkevésbé! Mert ha egy asszonynak oly sietséggel kell a felebarátja megsegítésére sietnie, hogy nincs ideje fejét betakarni, semmit nem vétkezik, ha fedetlen fejjel teszi a dolgát. Aztán van, amikor legalább annyira illik szólnia, mint máskor hallgatnia.
Institutio 4.10.31.

Ismerjük azt, amikor két órán keresztül írunk egy szöveget és végig érezzük, hogy nem jó? Újra és újra nekifutottam a kérdésnek, amiről már ezeregyszer írtam: hogyan tudnám elfogadtatni, hogy a nők szuverén emberek, akiknek helyét és szerepét nem lehet egy olyan társadalmi idea alapján meghatározni, amely valós társadalmi rendként legfeljebb talán a viktoriánus kor kulisszái között, magasabb társadalmi csoportokban létezett? Szóval hadakoztam, viaskodtam, aztán kimentem a konyhába, és megállapítottam, hogy a gyerekek vacsorára ismét megették a holnapi ebédre szánt ételt, úgyhogy még neki kell állnom főzni. Visszatértem a gép elé, ami azt kérdezte tőlem, akarom-e helyreállítani az előbbi dokumentumot? Hát persze, válaszoltam neki. Tudjuk, mi történt: a két órán keresztül írt szöveg kiment, maradt valami régi dokumentum. Rögtön megértettem, még a gép sem volt elégedett a korábbi szöveggel.

A héten rengeteget foglalkoztam női kérdésekkel, női sorsokkal. Szombaton aztán feltettek egy kérdést, amit hirtelenjében mégis alig tudtam értelmezni: ugyen nagyon keménynek kell lenni nőként ahhoz, hogy egy olyan férfias intézményben, mint az egyház, érvényesülni lehessen? Nem! Nem – mondtam én -, ezt nem tapasztalom. Sőt… És itt elmeséltem, mennyire nem kell ilyen méltatlan küzdelmeket folytatni nálunk. Nemrég utánanéztem, mióta is vannak nálunk, magyar reformátusoknál teológusnők: 1917. óta! Száz éve! Igaz az, hogy jó ideig sákramentumokat nem szolgáltathattak ki, de szolgáltak, mint teológiai tanárok, mint lelkészek. (Az pedig, hogy az "érvényesülés" szó a nőszövetség kapcsán hangzott el, meglepő, hovatovább hízelgő.)
Kálvin maga nem volt sem konzervatív, sem liberális. Számára egy dolog volt mérvadó: Isten kijelentése. Ennek nyomán beszélt a hagyományokról is: „Az emberi hagyományok, mondja [Pál], a bölcsesség látszatával csalnak meg. Honnan veszik ezt a külszínt? Onnan, hogy emberek találták ki. Az emberi szellem arra ismer rá bennük, ami az övé, és erre ráismerve, szívesebben elfogadja ezt, mint azt, ami kevésbé egyezik a saját hiúságával.” (Institutio 4.10.11.) Mindez egyrészt óvatosságra int, hogy mérlegeljük megfellebbezhetetlennek hitt örökségünk hitelességét. Másrészt magyarázza azt a radikális fejlődést, amit egyházunk bejárt.
A protestánsok komoly vitát folytattak abban a kérdésben, mit tekintünk az egyház szokásaiban és szertartásaiban elengedhetetlenül fontosnak és mit nem? Kálvin azt mondta, hogy ami az üdvösségre nézve közömbös (adiaforon), annak megtartását vagy megváltoztatását elképzelhetőnek tarthatjuk. Azaz az üdvösségre nézve „közömbös” dolgok sokkal inkább a hely, a kor, a körülmények, a kultúra által meghatározottak. „Ami viszont a külső fegyelemre és a szertartásokra vonatkozik, ezekre nézve [Pál] nem akarta részletesen előírni mindazt, amit követnünk kell (mert előre látta, hogy ezek egy-egy kor sajátosságaitól fognak függeni, és úgy ítélte meg, hogy egyetlenegy külső forma nem fog minden korszaknak megfelelni), ezért ezek tekintetében a tőle kapott általános szabályokhoz kell folyamodnunk... Végül miután ezekről nem adott részletes rendelkezését, hiszen nem szükségesek az üdvösséghez, s továbbá ezeket mindegyik nemzetnek és korszaknak a saját szokásához is hozzá kell igazítani, úgy, ahogy az egyház épülése és az egyház haszna megkívánja, ezért a mindennapi dolgokat meg is lehet változtatni, és el is lehet törölni, helyettük pedig újakat is be lehet állítani.” (Institutio 4.10.30.)
Kálvin megengedő hozzáállása nem a hagyományok iránti tiszteletlenségét, vagy valami forradalmi lázongást feltételez, hanem annak józan megítélést, hogy bizonyos dolgok, amelyek nem a lényeget érintik, megváltoztathatók, és a jó irányú változás nem ördögtől való.
Az viszont, hogy végül a nőkről szólva őket még mindig az adiafora-témák közt tárgyalja, hihetetlenül bátor és progresszív: „Micsoda?! Talán az asszonyok főkötőjéből áll a vallás, merthogy nem szabad fedetlen fővel járniuk? (…) A legkevésbé! Mert ha egy asszonynak oly sietséggel kell a felebarátja megsegítésére sietnie, hogy nincs ideje fejét betakarni, semmit nem vétkezik, ha fedetlen fejjel teszi a dolgát. Aztán van, amikor legalább annyira illik szólnia, mint máskor hallgatnia.” (Institutio 4.10.31.) Ezzel az egyetlen mondattal feje tetejére állítja azt az érvelést, amellyel a mai napig a nők egyházi szolgálata (főként igei szolgálata) ellen érvelnek (1Kor 14,34). Kálvin nem gondolhatta még, hogy egyszer a nők felkészültségben képesek lesznek felvállalni a lelkészi szolgálatot, ám azzal, hogy a nők megszólalását a közömbös dolgok közé sorolja, implicit módon kimondja, hogy mint korhoz, kultúrához kötött dolog, akár meg is változtatható az egyház rendjében.
Nem, nem érzem azt, hogy keményen kellene küzdeni egyházamban, mert nő vagyok. Sőt: éppen azért tudok önazonos maradni, mert nem kell férfiként bizonyítani, hanem nőként, személyiségem letagadhatatlan női jegyeivel tudom Istent szolgálni. Ám régebben magam sem gondoltam volna, hogy erre éppen Kálvinnál találok bíztatást. Hisz a hívás Istentől érkezik, van, akit felszólít egy küldetésre, ám az emberi hitelesítés azért szükséges, hogy ne keltsünk megbotránkozást. Ahogyan ezt az egyetlen mondat megteszi – „Aztán van, amikor legalább annyira illik szólnia, mint máskor hallgatnia” -, állandó lelki tusák ellenében is jó orvosság. Vannak helyzetek, és vannak korok, amikor meg kell szólalni. Mert van, aki erre kap hívást, s mást nem tehet, mint hogy felkészüljön rá, és kellő méltósággal végezze küldetését.
Annak idején, amikor ezt a mondatot olvastam, már késő éjszaka volt, de egyszerre élénk lettem, s alig tudtam elaludni. Jegyzetfüzetembe gyorsan beírtam, majd mellé róttam hirtelen örömöm jelét: Köszönöm!!! Azóta is morzsolgatom, vajon mennyi szabadságot és mennyi felelősséget jelent mindez, de végül egy marad mindenképpen: Köszönöm, KJ! (JK)