A reformáció 2017-es jubileuma arra keresi a választ: milyen szerepet játszanak a reformáció értékei a mai korban? Hogyan tudunk belőlük meríteni?
Az Évfordulóról – reformáció 500

Voltunk – vagyunk – leszünk. Igeidők. Annak az emberiségnek igeidejei, amely mindig tudja, hogy Istene kijelentette magát egy névvel, amely a lehető legsokatmondóbban tanít meg örökkévaló, mindenütt jelen való és mindenható létére: A Vagyok. Ahogy megkapjuk saját létezésünk igeidejeit a Vagyoktól, ugyanúgy kapja meg Tőle az egyház a maga lehetőségeit, esélyeit, reménységét.
Ötszáz év: a reformációtól idáig. De hát tulajdonképpen egyidős az emberiséggel, hiszen Istenhez tartozásunk, amely Krisztusban nyert új értelmet egyszerűen újra letisztulttá vált, evangéliumi hangsúlyokat kapott, majd elindult saját útján. De nem lehet lezárni azt az 500-at, és oda kellene még illeszteni jó néhány …-pontocskát, mert Istenbe vetett hitünk és hivatásunk igenis azt mondatja, hogy reménységgel kell lennünk a továbbiakra az idők végéig, a legnagyobb reménységig. Meg lehet fogalmazni örökséget és reménységet, életformát adó tartalmakat évfordulós alkalmak és rendezvények keretében?

A reformáció történetét és hatását még csak-csak be lehet mutatni tárgyi emlékek, műtárgyak segítségével, de hogy tematikusan magára az Igére koncentrálva lehetséges-e egy sokatmondó reformációs kiállítást készíteni, ez már csak azért is nagy kérdés, mert éppen a protestáns egyházak egyik fő félelme a tárgyiasítás révén a bálványimádás, és így a tárgyhoz való viszonyunk első fokon közömbös, mint ahogy dogmatikailag is a közömbös kategóriába esik.
A Nemzeti Múzeum rendkívül jól eltalált címmel nyitotta meg reformációi kiállítását. Hihetetlenül szép anyagot mutatnak be. De ahogy egy-egy igedarabka megadja a témát a korszakok közötti sétának, kontextusából kiszakított szövegecskékkel, éppúgy nem állt össze számomra a kiállítás egy összefüggő kontextussá. Megértettem: a feladat roppant nehéz. Újat, újszerűen elmondani nagyon nehéz, különösképpen olyan közönségnek – nevezetesen éppen protestáns gyülekezeteknek (vagy a látogatás alkalmával egy magasan képzett teológus csoportnak), amely alapvetően jól képzett identitásának ismeretében, még nehezebb, hogy tárgyban, tematikában túlmutasson egy egyszerű múzeumi tárlaton. Rossz véleményemet nem emeli az sem, hogy múzeumlátogatásunkat beárnyékolta a személyzet teljesen váratlan barátságtalansága és folyamatos balhézása. Egy kimondottan kellemes múzeumi élmény után, hiszen előtte jártunk a Ráday Gyűjtemény Bibliamúzeumában, aminek kreativitásán érződött a szeretet ötletessége, s ezért feldobottan, s talán túl nagy várakozással is érkeztünk a nemzet nagy múzeumába. Jó, most tudjuk be mindezt annak, hogy épp pechünk volt. Ám a reformáció hónapjában sorra olyan rendezvényekkel találkozom, amelyek szintén képtelenek a reformáció kontextusában megjelenni. Gyakorlatilag úgy zajlanak le a reformáció kapcsán megtartott kiállítás-megnyitók, hangversenyek, és egyéb rendezvények, hogy az egyházat tökéletesen ignorálják. Legfeljebb egy-egy tokás Luther-kép emlékeztet arra, hogy itt azért lenne teológia, meg hit, meg akár még egyház is.
Viccesen úgy fogalmaztam meg magamban, hogy talán annyira áthatotta a reformáció szelleme a rendező intézményeket, hogy most a gyakorlatba is átviszik az egyetemes papság elvét. Ha így van, akkor még egy kicsit kellene gyakorolniuk magukat az Isten iránti hivatás gyakorlásában. Mert ami megjelenik, az nem Isten dicsőségét szolgálja. Legfeljebb pénzszórást egy nagy közös kalapból.
Mert mi is a reformáció kontextusa? A kontextus az a hit, ami kegyelemből adatott, és ami összefogja a Krisztus egyházába tartozókat. Ez a kon-textus. Nem elszórt és összefüggéséből kirángatott, vagy összefüggés nélküli gondolatok. A mi kontextusunk a testet öltött Ige: Krisztus.