A baj ott kezdődik, ha nem értjük meg, hogy a világ nem Hegyeshalomnál, Záhonynál, Brassónál, Munkácsnál, vagy Szabadkánál ér véget, hanem éppen hogy ott kezdődik. Amíg ez nem tudatosul bennünk, addig a magyar református közélet továbbra sem tud kitörni a (véleményem szerint) provinciális jellegéből.

Mi a baj a református közélettel, és hogyan nem kéne rajta segíteni?  - Dunántúli Református Közélet


Nagyon köszönöm Kocsev Bencének ezt a szó jó értelmében provokatív dolgozatát.  Nem igazolja ugyan, de állítja, hogy a református közélettel baj van. Ennek a bajnak az az ismérve, hogy provinciális. Hogy a „provinciális” miért alkalmas jelző a baj érzékeltetésére, a dolgozatból nem derül ki. Úgy tűnik, ez magától értetődik számára. Számomra viszont nem. Nem a provincialitással van önmagában a baj, hanem a szellemi restséggel, tunyasággal, érdektelenséggel, önzéssel, félelemmel, a teológiai gondolkodás beszűkülésével. A provincialitás önmagában lehet jó is, meg rossz is. De az biztosan nem jó, ha a provincialitás ilyen egyértelműséggel a baj szinonimája lesz. Ez számomra nagyon provinciális.

Nos, sok minden van ebben az írásban, s nem is tudok, de nem is akarok mindenre kitérni. Kocsev Bencének sok mindenben igaza van, amit úgy foglalhatnék össze, hogy a magyar református nyilvánosságban valóban kevéssé hangsúlyos szerepet kapnak mai világunk strukturális-társadalmi problémái, ezzel szemben előtérbe kerültek az egyén problémáival foglalkozó kérdések. Max Webert idézve ezt az áramlatot nevezi ő „érzelmi vallásosságnak”, s egyházunkon belül e csoport képviselői a „dinamikus” reformátusok, szemben a tradicionális reformátussággal. Ám a különbség csak annyi, hogy az egyik csoport zsoltárokat, míg a másik ifjúsági énekeket énekel. Magyarán, egyik csoport sem alkalmas arra, hogy mai világunk alapvető és átfogó kérdéseihez a hazai reformátusság nevében érdemben hozzászóljon. Míg a tradícionalisták a globalizációban és szekularizációban csak összeesküvést látnak, addig a „dinamikus” reformátusok bezárkóznak az egyén érzelmi világába, s létrehozzák az „élményegyházat”.

Nos, ez egy tiszteletre méltó álláspont, lehet vele egyetérteni és vitatkozni. Az alábbiakban én is ezt teszem, de nem a diagnózissal magával vitatkoznék, hanem a mögötte álló elvi feltételezéssel. E feltételezés pedig abban áll, hogy tradícionalizmus és modernitás, avagy provincializmus és kozmopolitizmus már eleve kizárja egymást. A provincializmus ebben a szövegben már eleve rossz, negatív tartalmat hordoz. Különös módon ez az elvi feltételezés nem szorul semmiféle magyarázatra. Talán azért, mert ma ez egy bevett tétel, mondhatnám doktrína. Nem is az az alapvető problémám, amit Kocsev Bence mond, hanem az a ma ismert érzület, hogy a provincializmus egy olyan fogalom, amely egyértelműen alkalmas valamiféle negatív értékítéletre. Ezzel a szerző, ha akarja, ha nem, nem csak a mai magyar református közéletről mond kritikai véleményt, amihez egyébként szíve joga, sőt nagyrészt még egyet is értenék vele, hanem egy ma ismert szellemiségnek engedve magáról a provincializmusról alkot lesújtó véleményt.

„A baj ott kezdődik – mondja Kocsev Bence ─, ha nem értjük meg, hogy a világ nem Hegyeshalomnál, Záhonynál, Brassónál, Munkácsnál, vagy Szabadkánál ér véget, hanem éppen hogy ott kezdődik. Amíg ez nem tudatosul bennünk, addig a magyar református közélet továbbra sem tud kitörni a (véleményem szerint) provinciális jellegéből.”

Először is, hogy csavarjak egyet a dolgon: ebben én egy tipikusan magyar provinciális gondolkodásmódot vélek felfedezhetni, amely abban a feltételezésben mutatkozik meg, hogy Hegyeshalomnál véget ér a provincializmus, s íme, láss csodát, átváltozik világ valamiféle elképzelt és magasabb rendű létmódba, ahol bizony véget ér ez magyar mucsaiság. Ez az úgyszólván általános érzület szerintem az öntudatlan magyar provincializmus, amely lenézi és szégyelli saját provincializmusát, s minden áron szabadulni akar tőle.  Nosza, hát, adjunk a gyereknek olyan nevet, amelyet a nagyszülők sem bírnak megjegyezni. Nosza, hát, ezután ne énekeljünk zsoltárokat. Nosza, hát, hordjunk idegen nyelvű feliratokkal készült cuccokat. Nosza, hát, adjunk mindennek angol nevet, mert az olyan menő. Legfrissebb élményem egyik vidéki kisvárosunkból: "Destiny’s Dancers". Kint virít az utcán nagy betűkkel, lehetetlenség nem észrevenni. Azta! Emmá valami, a nagy ötlet a provinciában, ahova leereszkedett a globalizmus angyala, s ettől sok kisebbségi tudatos magyar hanyatt vágja magát. Az angolság is döcög, de maga a gondolat, az érzület, az attitűd! Ettől egy amerikai halálra röhögné magát. Ezek itt le akarták győzni saját provincializmusukat, igazán nem volt nehéz, csak kiraktak egy feliratot. It was piece of cake. S ettől lettek igazán provinciálisak. 

A provincializmus valóban lehet korlátolt, bezárkózó, visszahúzó, röhejes. Csakhogy a provincializmus ilyen egyértelmű összekötése negatív tartalmakkal lehet nagyon is provinciális. Ez a mai nyugati domináns doktrína provincializmusa, az a dogma, hogy provincialitás és egyetemesség eleve kizárja egymást. Nem a provincializmussal lehet önmagában baj, hanem az öntudattal. Ez lehet igazán provinciális. Akkor van a baj, ha szégyelljük saját provincializmusunkat, saját hagyományainkat, saját szokásainkat, s azt gondoljuk, ha ezeket mind félredobjuk, akkor már egyenesen világpolgárok leszünk. A frászt. Ez merő formalitás is lehet, amelyből pont a lényeg hiányzik, az érzület, az attitűd, a gesztus, a gondolat, a magatartáskultúra, az öntudat. Avagy, nem elég egy ruha: egy ruhát hordani kell.

Kocsev Bence nyilván tudja, ha kilép ebből az országból, akkor nem színtelen és szagtalan térbe lép, hanem, igen, azon nyomban provincializmusokba ütközik. Vagy el kell menni Amerikába, ahol aztán igazán mélyeket lehet szippantani a provincializmus levegőjéből. De nincs ezzel semmi baj.

A baj szerintem akkor kezdődik, ha minden további nélkül polgárjogot nyer az az ismert tétel, hogy a provincializmus eleve rossz. Ugyan, miért? Nem a hagyománnyal van önmagában a baj, hanem a hagyományhoz való olyan viszonnyal, amely a hagyományban már eleve anakronizmust lát.

Nem a hagyomány, s nem a provincializmus akadályozza meg, hogy ma bárki is mai világunk alapvető kérdéseivel foglalkozzék, hanem a szellemi tunyaság, az önzés, az érdektelenség, a félelem a nyilvánosságtól. Mint ahogyan nem kell feltétlenül összeesküvés elmélet sem (habár ilyen tényleg van) a mai globalizáció kritikai szemléletéhez. Ugyanis a ma önmagát nagyképűen globalizmusnak hívó gondolatból csak egy valami hiányzik: a glóbusz. Ez a nyugati világ provincializmusa, amely miközben egyetemességről papol, a globalitás színében tetszeleg, vígan fenntartja magát akár rabszolgamunkából is. Kinek fáj a glóbusz szenvedése, ha nekünk itthon ájfónunk lehet. Nem igaz?

Igenis létezik olyan, hogy reflektált provincializmus és tradícionalizmus, amely már nem öntudatlan folklór, hanem a tudatosság szintjére emelt önfelvállalás, önértelmezés és önértékelés, s amely – horribile dictu – még arra is képes, hogy empatikusan befogadjon más hagyományokat és provincializmusokat. Csak a tipikusan magyar öntudatlan provincializmus gondolja azt, némi bűntudattal megspékelve, hogy ő egyedül a provinciális. Ezért aztán az is könnyen elhitethető vele, hogyha minél inkább felszámolja saját önleértékelő provincializmusát, annál inkább egyetemes lesz. Nem lesz belőle semmi sem, believe me. Az egy mai dogma, hogy csak a régiségek felszámolásásán keresztül vezet az út a maisághoz. Talán újra kellene értelmezni önmagunkat. Az egy mai dogma, hogy a provincialitásokat fel kell számolni a provincialitások meghaladásához. Talán pont fordítva: a provincialitásokat újra kellene olvasni, hogy eljussunk az egyetemességhez.  

Egy zsoltár is lehet modern és mai. Egy latin nyelvű mise is lehet modern és mai. Mint ahogyan egy állítólagosan modern, mai kütyüben, vagy egy szórakoztató műsorban, vagy egy böszme hollywoodi akciófilmben is kifejeződhet mérhetetlenül korlátolt provincialitás.

A kérdés mindig a viszony. Nos, az a véleményem, ha a magyar reformátusság lenézi saját hagyományait, azt feltételezve, hogy így megmenekül a provincialitás vádjától, akkor nem csak a hagyományait fogja elveszíteni, hanem önmagát is. Majd jönnek más provincialitások, amelyek többre becsülik önmagukat.

Amúgy pedig a világ égető kérdéseiről valóban beszélni kell közéletünkben is. Ezzel egyet értek. Már csak azért is, mert mint tudjuk, a valódi globalitást, az emberi nem Istenben adott végső és alapvető egységének vízióját épp a keresztyénség hirdette meg. Ezzel nem szüntette meg a provincializmusokat, hanem éppen megnyitotta az utat a provincialitásokban megélt egyetemesség felé.

Hozzászólások