...mások viszont éppenhogy új ceremóniákat találnak ki, keresztény jelképek helyett megpróbálnak valami másba kapaszkodni. Az ateizmus bonyolult viszonyt ápol az egyházi hagyományokkal, időnként kifejezetten utánozni próbálja azt, amit meg akar haladni. 

Mit csinálnak az ateisták karácsonykor? -  index.hu

Mit is „csináltak” az ateisták karácsonykor? Meg mit is „csinálnak” úgy általában, mondjuk most, egy új év kezdetén? Felteszem, azt, amit a hívők: hisznek. Nem mintha az ateista hit, meg az Istenhit minden további nélkül azonosítható lenne. Annyi azonban bizonyosnak tűnik, hogy a két egymásnak teljesen ellentmondó világnézeti alapállást egy valami nagyon is összeköti: mind a kettő hiten alapul. Mi máson?

Jellemző a fenti összefoglalóban a következő mondat: ”A társadalmi evolúció tanát hivatalos dogmává tevő társadalmak a szociáldarwinizmustól a marxizmusig a későbbiekben sem tudták az istenhit lélektani alapjait teljesen megszüntetni, inkább létrehozták a maguk vallásszerű ideológiáját és evilági rituáléit, amelyek kvázi-vallásos jellegét aztán persze határozottan tagadták.” 

Ha valaki nem olvasta volna el a fenti anyagot, itt arról van szó, hogy még az ateizmus elterjedése sem tudta teljesen megszüntetni a vallási igényt, sőt, az ateizmus bizonyos áramlatai, még ha tagadják is, maguk is keresik, hogy meggyőződésüknek valamilyen külsőleg is megjeleníthető közösségi formát, „kvázi-vallásos” jelleget adjanak. A jelenség mögött pedig a fenti összefoglaló szerint az „istenhit lélektani alapjait” kell keresnünk.

A dologban számomra az az érdekes, ahogyan ebben a szemléletben szinte teljes magától értetődőséggel összekapcsolódik hit és vallás, mintha bizony a hit kizárólagosan csak a vallás esszenciája lenne, s mintha bizony a hit csakis Istenhit lehetne. Mintha tehát a vallási igény lenne az elsődleges, a forrás és az eredet, ok és indok, s amely elsődleges igényt még némely ateista áramlat sem tudja magából teljesen kiiktatni, merthogy annak úgymond „lélektani alapjai” vannak.

(Mintha bizony a vallás csak valami „lelki” jelenség lenne, mintha bizony a vallásra az emberi lélek homálya és zűrzavara adna kizárólagos magyarázatot. Holott ez a lelki vonatkozás nem ok, hanem okozat. A valódi ok az ember objektív otthontalansága egy számára ismeretlen univerzumban. A valódi ok az önmagában vett ember objektív nyomorúsága, amelyet nem az érzület szül, hanem pont fordítva, az önmagában tragikus emberi léthelyzet szüli az érzületet. Az egy mítosz, hogy a vallás úgymond kizárólagosan lelki ügy lenne. Nem az ember „lelkével” van itt probléma önmagában, hanem magával az emberi léthelyzettel. – De vallás és lélek kapcsolatáról majd máskor. Maradjunk most a hit és vallás kapcsolatánál.)

Miért olyan egyértelmű hit és vallás ilyen kizárólagos összekötése? A probléma ennél talán összetettebb. Az ateizmus is, mint minden más valóságértelmezés, köztük a vallások is, kísérletet tesznek az univerzum, s benne az ember helyének a megkonstruálására, s ezen elemi emberi igény megvalósítására gyakorlatilag semmiféle biztos és végérvényes tudás nem áll rendelkezésre. Úgy kell a valóságot megalkotni, hogy közben lényegileg semmiféle biztos tudásra nem lehet alapozni. Magyarán, abban a pillanatban, amikor az ember kísérletet tesz a valóság egészének valamiféle megragadására, csakhamar rá kell döbbennie, hogy végső soron nincs más eszköze, csak a hit. E vonatkozásban – évezredek ide vagy oda – egy jottányit sem változott a helyzet. Innen van az, hogy bár a tudományok valóban óriási léptékben fejlődnek, évezredes vallások ma is az érvényesség igényével léphetnek fel.

A hit jelensége nem feltétlenül csak a valláshoz köthető, hanem valójában az egyetlen lehetőség, amellyel élve az „egészről” ma valamit is mondani lehet. Éppen attól hit, hogy nem áll mögötte végérvényesen igazolható tudás, hanem csak feltételezés. Ám e feltételezésre szükség van, miután valahogy mégis csak meg képet kell alkotni a valóságról. Az Istenhit lélektani alapjait nem azért nem lehet megszüntetni, mert az emberek megszüntethetetlenül vallásosak, hanem pont fordítva, a hit azért meghaladhatatlan és megszüntethetetlen igény, mert az emberi létről semmi sem tudható, miközben az ember attól ember, hogy tud arról, amiről semmi sem tudható. Nem véletlenek Kálvin Institutiojának hihetetlenül erős kezdő mondatai, amelyek éppen az ismeretre való elementáris igénnyel alapozzák meg és indokolják az egész művet. („Bölcsességünk, és csak az, amit valóban bölcsességnek kell tartani, lényegében két részből áll, ezek pedig: Istennek és önmagunknak megismerése. Mivel a kettőt számos kötelék fűzi egybe, nem könnyű eldönteni, hogy melyik előzi meg és szüli a másikat.”)

A mi nagyban ateista korunk alapvető problémája éppen az, hogy nem tisztázta: ma is csak hit áll rendelkezésre, hogy a világegészről, s benne az emberi sorsról bármiféle végső igazság kimondható legyen, miután a jelenlegi tudásunk, amennyiben a tudás igazolható ismeretet jelent, erre alkalmatlan. Az ateizmus hite azért problematikus, mert a vallással ellentétben nem fogalmazta meg önmaga hiten alapuló jellegét, sőt Isten nemlétét a mai értelemben vett tudásként tételezi. Holott nem az. A vallás „zsenialitása” épp abban van, és azért meghaladhatatlan, mert az „egész” megismerésének a fő eszközévé már eleve a hitet teszi. Ezzel ugyan nem mond le a rációról, de azt igenis kimondja, hogy a hit, mint az átfogó valóságértelmezés egyetlen eszköze, nagyon is racionális aktus. Merthogy nincs más. Az Istenhit nem azért megszüntethetetlen, mert az valamiféle irracionális, mondhatnám, az emberből kiirthatatlan zsigeri igény, amelyet, úgymond, ki kell nőni, hanem azért, mert nagyon is racionális igény: nincs ugyanis semmiféle biztos, külső viszonyítási pont, amelyhez képest a végső valóságról bármi is mondható lenne. Ezért hamis és téves az emberi tudat „fejlődésének” az a koncepciója, amely az ateizmust felvilágosodásként tételezi. Ugyanis, ha jól érzékelem, a „felvilágosodás” fogalmában benne foglaltan ott rejtezik egy állítás egy meghatározó történelmi átmenetről a tudatlanság korszakából a tudás korszakába. Ideje lenne belátni, hogy ez merő utópia, hiszen, noha valóban sokkal többet és egyre többet tudunk, de még tudatlanságunk mélységéről sincs fogalmunk, hiszen annak megragadásához mindent kellene tudnunk.

Az ateizmus hitével az a probléma, hogy miközben tudásként prezentálja önmagát, belülről üres. Kimerül a tagadásban, s éppen, mert önmagát tudásként tételezi végső tudás nélkül, nem is képes az „egész” megkonstruálására. Épp a végső értelemadás képessége hiányzik belőle, miközben mégiscsak a végső dolgokat akarja megfogalmazni Isten nemlétének állításával. Az ateizmus azért önellentmondás, mert miközben a valóság egészéről, még ha ennek nincs is mindig tudatában, hit alapján akar valami végső igazságot állítani, azonközben önértelmezése szerint nem szorítkozhat másra, csak a mindenkor elérhető tudományos tudásra. Ami viszont, lássuk be, édeskevés. 

Nem véletlen, hogy az európai szekularizáció, noha az kétségtelenül a történeti-egyházias keresztyénség hanyatlásában mutatkozott meg, messze nem tudott megteremteni egy olyan ateizmust, amely egy új kollektív öntudat alapjául szolgálhatott volna. Az ateizmusra nem lehet közösségi identitást építeni, mert pont az hiányzik belőle, ami a vallást ugyanakkor képessé teszi erre: a Kijelentés, a Kánon, a közös történetben megőrzött közös emlékezet, és az egész embert személyesen megszólító üzenet. De a legnagyobb probléma, hogy miközben az ateizmus valóságosan a hiten alapul, nem vallhatja be, hogy a hiten alapul. Lássuk be, ez azért elég kínos. Nem véletlen tehát, hogy az ateizmus önmagában soha nem tudott közösségeket létrehozni. Közösségteremtő ereje mifelénk legfeljebb csak a keresztyénség-és egyházellenességnek van (erre nézve a fenti összefoglaló remek linkeket közöl: A short History of the War on Christmas; Anti-Christianity: The Last Acceptable Prejudice; Atheist Group Launches Billboard:’Who Needs Christ During Christmas?’), miközben az Isten-kérdés – s a fenti írás erre is rámutat ─ a többség számára továbbra is nyitott, s csak nagyon kevesen vállalnak fel valamiféle tudatos ateista világnézeti alapállást. Az Isten-kérdést nem lehet lezárni. (Arról nem is beszélve, hogy ez még csak az egész problematika emberi oldala.  Az ember jól teszi, ha az Isten-kérdésről gondolkodik, számol Isten „aktivitásával” is. Mint tudjuk a történelemből, egészen meglepő és meghatározó dolgok bírnak történni, ha Istenről kiderül, hogy nem tárgy, hanem alany. – De ez a vonalvezetés már megint túlnőne e dolgozat keretein.)

Úgy tűnik, némely ateista áramlat pontosan ráérzett az ateizmusnak erre a belső ürességére, s most abszurd módon be akarnak vezetni a vallásos közösségi hitre jellemző tevékenységeket. „A londoni ateista templom építésére adományokat gyűjtő de Botton gondolatmenete hasonló, az ő szemében a vallási rítusok azért fontosak, mert a közösséghez tartozás élményét nyújtják egy magányos világban, ezen kívül a vallás szerinte az erkölcsi rend, a társadalmi konszenzus és művészeti jelentősége miatt fontos.”

De de Botton téved. A közösséghez tartozás élményéhez elég egy horgászegyesület. Ez merő pszichologizmus, mintha bizony a közösségre azért lenne csak szükség, mert az ember úgymond „magányos”. Holott a lényeg épp az értelemadás egy önmagában megismerhetetlen, és ezért értelmetlen és céltalan univerzumban. A mise, az istentisztelet az az aktus, amelyben az egyén egy közösség részeként rátalál eredetére, önmagára, életének értelmére és céljára, s amely által a valóság a kijelentett ismerettel való azonosulás által egyáltalán értelmezhetővé válik. A rítus, a rituálé, a liturgia, az igehirdetés messze több mint valamiféle vallásos kellék, szokás, avagy puszta közösségépítés. Az istentiszteletben zajlik le az amúgy ismeretlen és érthetetlen, értelmetlen és céltalan valóság „megalkotása”. Ez a vallási közösség alapvető értelme. S ez az, amit az ateizmus sohasem értett meg. Lerombolt egy hit által felépített univerzumot, de cserébe nem tudott adni semmit sem. „Kivégezte” Istent, s ezzel valójában megszüntette azt az egyetlen hit által tételezett és személyes (!) viszonyítási valóságot, Akihez képest az emberi sors értelmezhető. Az ateizmus megölte a Másikat.  Ezért aztán nincs is mit mondania, hiszen nincs Kijelentés, nincs Szent, hiszen a Másik nem mond neki semmit sem. Az ateizmus monológra van kárhoztatva. Az ateizmus, miközben a végső dolgokról akarna mondani valamit, az embert teljesen önmagára utalta, mintha bizony az ember (mint ahogyan bármi is) önmagában és önmagából magyarázható lenne. Nem is kínálhat mást, csak ezt az önmagára hajló, önmagába zárt monologizáló szűkösséget, végső értelem nélkül.

Ez az ateista hit üressége.

Hozzászólások