A franciaországi Nantes-ban a rendőrség őrizetbe vett egy 16 éves gimnazisát, mert a Charlie Hebdo címlapjával merészelt viccelődni, és a rajzot kitette a Facebook-oldalára.
Őrizetbe vettek egy 16 éves gimnazistát, mert átrajzolta a Charlie Hebdo címlapját - 444.hu
Úgy tűnik, a szólás szabadságának elve, amellyel a Charlie Hebdo megalapozza önmagát, s amelynek szellemében az újságot védeni illik, mégsem olyan semleges, mint amilyennek első pillanatra tűnik. Ebben az egyetlen történetben benne van a mai domináns európai gondolkodás minden ellentmondása. A szólásszabadság elve ugyanis ebben a történetben sokkal inkább mutatkozik egy konkrét hatalom ideológiai támaszának, semmint egy valóban mindenkire és minden esetre egyformán érvényes eszmének. Egyszerűen: az, hogy mely tartalom nyilvánossága igazolható a szólásszabadság elvével, s mely nem, politikai döntés kérdése.
Az ellentmondás az, hogy egyfelől létezik egy egyetemesnek tűnő, vagy annak feltüntetett elv, érték, a mai európai valóság eszmei támasza, miközben a másik oldalon, a gyakorlatban ezen egyetemesség mégis elvesztheti érvényét. Most az a komikus helyzet állt elő, hogy valaki büntetve lett azért a szellemiségért, amely másfelől pedig úgy tűnik fel, mint a mai általános gondolkodás fundamentuma. Van is szólásszabadság, meg nincs is. A Charlie Hebdo esetében a szólásszabadság elve igazolja a tartalmat, a másik esetben a tartalom már nem menthető fel, s nincs is összefüggésben a szólásszabadság elvével.
Ha tehát valamely politikai döntés következtében a diákot büntetni kell, akkor a szólásszabadság elve – szemben a Charlie Hebdo megítélésénél alkalmazott nézőponttal ─ nem igazol, és nem legitimál. Fel van mentve, hiszen az sérthetetlen, s elő kell venni valamilyen más indokot. Annyi történt, hogy a szólásszabadságnak gondolt sérthetetlen dogma egész egyszerűen foglyul ejtette a gondolkodást. Míg egyik oldalról a szólásszabadság elve védi a Charlie Hebdot, a másik oldalon, a diák esetében fel sem merül, hogy ugyanez a szólásszabadság tette lehetővé számára az újság kigúnyolását. Holott mindkét esetben azt kellene mondani, hogy a szólásszabadság ilyen szabályozatlan elve igenis problematikus. De ezzel megsérülne egy eszme, egy állítólagos érték, egy doktrína, egy teória.
Az európai gondolkodás legnagyobb problémája, hogy doktrínák uralják. Ezek többsége a filozófiai liberalizmus felől jön, s a legnagyobb bajuk, hogy olyan elvont teóriák, amelyek nagyon sokszor alkalmatlanok arra, hogy az emberi valóságot a maga történetiségének a bonyolultságában megragadják. A filozófiai liberalizmus eszméi egyébként szép eszmék, s a teóriái mind azt a célt szolgálják, hogy az elvont ember ideájának jegyében fel kell számolni mindenféle történetiségből fakadó érzelmi, kulturális és etnikai megkötözöttséget, hogy az így megszületett új öntudat hidat teremtsen ember és ember között, s ezzel létrejöjjön egy új világ, egy új embertudat az emberi nem egységének és egyetemességének elvont eszméje alapján. Nem mellesleg, ez a vízió erőteljesen merít a keresztyén hagyományból, még akkor is, ha nem meri bevallani, sőt nem egyszer egyenesen a keresztyén hagyománnyal szemben fogalmazza meg önmagát.
E vízió alapján születnek a teóriái és a dogmái a szabadságról, az egyenlőségről, szóval az értelmes emberről, aki immár maga mögött hagyta múltbéli kulturális korlátozottságait.
Ám éppen ez az igény valamiféle jelenben megvalósítható egyetemességre teszi képtelenné arra, hogy az emberi valóság konkrét történeti sokszínűségét megragadhassa. Saját dogmáinak és teóriáinak a fogságába esik.
Itt van például a terrorizmus és a bevándorlás kapcsolatának a kérdése. A vitában jól érzékelhető, hogy a liberális gondolkodás irtózik mindenféle összefüggés kimondásától, hiszen ez sértené az egyetemes emberi értékekbe vetett hit elvét, gyengítené a kultúrák közötti különbözőségek kimondása tiltásának az elvét. Ezért, értelemszerűen, a problematika elemzése kapcsán szóba sem jöhetnek olyan szóösszetételek, mint civilizációk küzdelme, vagy kulturális különbözőségek, mert hiszen ez aláásná az elvont, egyetemes emberről alkotott teóriát. E teória felől nézve minden megkülönböztetés értékelésnek és ítéletnek tűnik fel.
Ez a körülmény viszont azt eredményezi, hogy a gondolkodás és a nyelv teóriák és dogmák fogságába esik, s abszurd módon, a szólásszabadság korában, elvont eszmék nyomása alatt egyre csak nő a tabuk száma, fokozódik a megkülönböztetés lehetetlensége, s jóformán lehetetlenné válik mindenféle árnyaltság a konkrét emberi valóság leírására.
Holott az elvont ember ideájába vettet hit még nem feltétlenül szünteti meg, és nem számolja fel a kulturális – történeti - közösségi beágyazottságok sokféleségét, másrészt a sajátszerűségek és különbözőségek kimondása nem feltétlenül mondja fel az emberi nem egységébe és egyetemességébe vetett hitet.
Magyarán, ha kimondjuk itt, Európában, hogy az iszlám más, ezzel még nem számoltuk fel a minden ember egyenlő értékébe vetett hitünket. Magyarán, ha kimondjuk azt, hogy Európának igenis van sajátszerű karaktere, amelynek igenis történeti háttere van, s amely hátteret igenis a zsidó-keresztyén hagyomány adja, s amely hátteret igenis védeni kell, ezzel még nem tagadjuk meg az emberi nem egységének végső igazságát.
Csakhogy ezt ma szinte lehetetlenség árnyaltan kimondani. A szólásszabadság korában dogmák és teóriák nyomása alatt vergődünk. Ennek az egyik komikus, de egyben nagyon is sokatmondó példája a francia diák esete a szólásszabadsággal. Ki kellene mondani dolgokat, és nem lehet. Amúgy pedig éljen a szólásszabadság.
Ez az európai dilemma.
Hozzászólások