A dolog egyszerű: az embereknek nem kell fideszes vagy kádéenpés Krisztus. Nyilván emeszpés, jobbikos, satöbbis sem. Kurzus-Krisztusokra senki nem kíváncsi. Nem kell az az evangélium, ami arról szól, hogy melyek az előírt családmodellek, és melyek a megvetendők. Nem kell a szeretetre hivatkozó gyűlölet. Nem kell olyan isten, aki egy hazugságokkal átszőtt, végletekig korrumpált közigazgatást áldásában részesít. Nem kell, már nagyon régóta nem kell pénzéhes papok és ájtatos tartüffök istene. És – elnézést ateista, agnosztikus és mindenféle barátaimtól – amikor az emberek azt mondják: nem kell az isten, akkor azt biztosan nem az Istenre mondják. Mert Isten mindenkinek kell. Arra a valóban „gyalázatosra” mondják, évszázadok óta, a hazug bálványra, amit a rendi, politikai, vagyis hamis kereszténység igaziként mutogat.

Nyugi, a kereszténység nem ilyen! - hvg.hu

Dehogy fogjuk gyűlölni Balavány Györgyöt ezért az írásáért. Ugyan már. Néhányan zavarban lesznek, mert nem értik, hogyan is lehet keresztény alapon támadni a kereszténységet, míg mások, köztük én is, már nagyon régtől fogva ismert egyháztörténeti jelenséget látnak benne.  Régi történet ez, eredete visszamegy legalább a pietistákig, akik egyfolytában azzal voltak elfoglalva, hogy a történeti kereszténységben keresték az „igazi” kereszténységet. Ami önmagában nem is baj. A baj az, amikor az „igazi kereszténység” hívei a „látszat kereszténységgel” szemben határozzák meg önmagukat. Ezt teszi itt Balavány György. Ezt az évszázadok óta ismert egyetemes egyháztörténeti jelenséget Balavány természetesen leegyszerűsíti, s ahogy kell, behozza az aktuális belpolitikai vonatkozást. Mondanivalója, amelyet természetesen az „igazi” kereszténység nevében fejt ki, nagyon egyszerű: az Orbán által képviselt kereszténység nem kereszténység, sőt tönkreteszi az „igazi” keresztyénséget. Az „igazi” keresztény pedig ebből következően értelemszerűen ellenzéki. Amúgy pedig, természetesen, az „igazi” kereszténységnek nincs köze a pártpolitikához. Már hogyan is lenne. Bogozzuk ki a szálakat.

A kereszténységnek erről a két aspektusáról természetesen kell beszélni. Egyházon belül ez a diskurzus gyakorlatilag folyamatos, hiszen ez fejeződik ki a folytonos, újra és újra felbukkanó jogos és megalapozott megújulási törekvésekben. E vonatkozásban Balavány írását még üdvözölhetném is. Csakhogy itt is megjelenik a jól ismert szélsőséges megújulási dualizmus, amely egész egyszerűen az „igazi” kereszténység nevében a történeti-kulturális kereszténység teljes tagadásában ölt testet, s ekként az „igazi” kereszténység jelszavának leple alatt valójában felszámolná az egész történeti-kulturális kereszténységet. A jelenségnek könyvtárnyi irodalma van, s hogy csak egyet emeljek ki, itt van mindjárt Adolf von Harnack (1851-1930), a liberális kereszténység klasszikus alakja,  aki az egész történeti kereszténységet kidobta volna az „igazi” kereszténység kedvéért (A kereszténység lényege. Osiris, Bp., 2000.) Csak azt nem tudom, ha ez a „hamis” kereszténység nem alkotta volna meg Európát, és nem tartotta volna életben az európai kultúrtörténeti folytonosságot, akkor a liberális kereszténység mivel vitatkozna ma. Az „igazi” kereszténység szószólóinak mindig az volt a problémájuk, hogy nem érzékelték a kereszténységnek a társadalmi-kulturális kiterjedését, államalkotó képességét, s nem értették vagy nem akarták érteni a kereszténység civilizációteremtő - és fenntartó, kohéziós erejét. Itt ér össze pietizmus és liberalizmus. Ettől még a pietista és a liberális kereszténység-kritika nem veszti el jelentőségét és mindenkori aktualitását. Tehát a mindenkori önreflexív kereszténység-kritikát magam is üdvözlöm, s őszintén, nem kellene a szomszédba mennem ötletekért, hogy meglássam ennek a kereszténységnek nevezett történeti fenoménnak az ellentmondásait.  Ám látni kell, hogy a kereszténységnek mint meghatározó történeti jelenségnek a megítélését azért eléggé aggályos ilyen merev dualizmusba erőltetni.

Ez egy valóságos probléma, s ha jól érzékelem, a második világháború utáni Európa máig legnagyobb kihívása. Az európai kereszténység megítélése, s ezzel összefüggésben az európai identitás kérdése, avagy a kulturális hagyományhoz és a kulturális emlékezethez való viszony. Lehet ugyan egy íróasztal melletti döntéssel azt mondani, hogy Európa nem keresztény többé, meg igazából soha nem is volt az, de ettől még évezredes folyamatokat nem lehet felszámolni és semmissé tenni. Nem véletlen, hogy a téma újra és újra előjön, s úgy tűnik, hogy a liberalizmus, amely egyszer s mindenkorra eldöntöttnek vélte az európai kulturális folytonosság megszakításának dolgát, tévedett. Ez az ezerszer halálra ítélt kereszténység csak nem akar kimúlni. Elég csak épp a minap a Mandineren megjelent Scruton-interjú ismertetőjét elolvasnunk. („Felmerül ezek nyomán a kérdés, hogy a harc vajon a folytonosságért zajlik-e valójában” – kérdezi a filozófust Douglas Murray. Scruton válasza: „Igen, és a nyugati civilizáció túléléséért. De nem is vesztettük el teljesen a csatát. Még mindig a miénk – sőt, csak ez a miénk, és nem valószínű, hogy bármivel is tudnánk helyettesíteni”.) A téma tehát aktuális, s nem csak itthon, s messze nem csak holmi pártpolitikai szempontból.

Kár, hogy Balavány ezt az egész kérdéskört belerángatja a hazai pártpolitikába. Már bocsánat, én a kereszténység mai megítélését illetően nem tulajdonítanék Orbánnak ekkora jelentőséget, s főleg óvakodnék efféle kategóriáktól, mint "fideszes és kádéenpés Krisztus". Orbán történelmi érdeme az, hogy a kereszténységet mint a történeti-kulturális identitás meghatározó elemét a liberális ámokfutás után újra tematizálta, visszanyúlva ezzel az Európai Unió alapító atyáihoz, itthon pedig szegény Antall Józsefhez, aki mára már joviális bácsivá szelídült, akkor meg  maga volt az ördög. Bármelyik politikai alakulat, amely a témát felveti, csak azért teheti, mert a történeti  kereszténység mint kulturális identitáskeret minden politikai akaratot megelőzően már létező, megkerülhetetlen történeti adottság. Szóval attól tartok, aki a kereszténység-kérdést és az Orbánnal szembeni kritikát ilyen közvetlen módon összekapcsolja, az könnyen aránytévesztésbe eshet. Nem a politika hozza létre a vallást, hanem a vallás a politikát. Amely politika persze lehet rossz sok vonatkozásban, kritizálható, vagy akár szembe is mehet sok szempontból a retorikusan képviselt vallási igazságokkal. Viszont ez nem csökkenti a kereszténység ma is létező jelentőségét, s főleg nem ad indokot a kereszténység feletti egyoldalú pártpolitikai szempontú ítéletalkotásra. Ami engem illet, fogalmam sincs milyenek a "fideszes és a kádéenpés" keresztények. Felteszem, ilyenek is meg olyanok is, elfogadnak minden kormányintézkedést, avagy kritikusan nézik a kormány egyes lépéseit. Ám annyi bizonyos, hogy az típusú homogenitás, amelyet Balavány egy ilyen általa kreált keresztény csoportnak tulajdonít, egyszerrűen nem létezik. Abból, hogy Orbán tematizálta a kereszténységet, még nem az következik, hogy ellenzékének feltétlenül tagadnia kell a történeti kereszténység máig meghatározó jellegét, s efféle keresztény identitáscsoportok kreálásával kétségbe vonni a kereszténység létét. Amely kereszténység persze sokarcú, nehezen megragadható, ám különös módon mégis ellenáll mindenféle felszámolási igyekezetnek. Kár, hogy a hazai balliberális oldal az évezredes európai és hazai múlt identitás-meghatározó kérdéseivel, egészen pontosan a kereszténység és a nemzet kérdésével nem tudott mit kezdeni. Csak egyet tanult meg gyermekkorom szép dalából, hogy a múltat végképp el kell törölni, mely gondolati klisé következtében minden kultúrtörténeti vonatkozás beemelését a mába restaurációs törekvésként értelmezett. Mármint a Horthy-rendszer restaurációs kísérleteként. Csak azt nem tudom, Scruton akkor mit akar. (Jellemző, hogy Balavány is úgy vitatkozik, hogy „nincs magyar feltámadás”. Persze, hogy nincs. Mint ahogyan nincs francia, német vagy zsidó feltámadás sem. De ezzel csak azt árulja el, hogy értelmezésében az általa vitatott kereszténység nem terjed túl a Horthy rendszeren. Dehogynem terjed túl. Alapvetően civilizációs kérdésről van itt szó.) Igenis, akár baloldali, akár liberális alapon is el lehetett volna végezni az európai keresztény múlt újraértelmezését, s az új európai értékvilág megfogalmazását keresztény alapon. 

Csakhogy ehhez, mármint a történeti kereszténység korrekciójához és rehabilitációjához meg kellene szabadulni a hazai belpolitika belterjes, történetileg rövidre zárt világától, s a keresztény kulturális identitás valóban létező aktuális problémáját talán tágasabb perspektívába kellene helyezni.  Mert a történeti kereszténység kulturálisan meghatározó jellege nem attól függ, hogy egy éppen regnáló politikai alakulat politikai termékként, avagy igazi meggyőződésből a zászlajára tűzi-e, vagy sem. Talán ennél mélyebb és maradandóbb folyamatról van itt szó. Ha ezt a balliberális oldal megértené, még sokra vihetné. De nem érti. Aminek a legnyilvánvalóbb jele, hogy miközben tagadja a „keresztény Európa” érvényességét, rendre a történeti kereszténységgel szemben határozza meg önmagát. Nem is tehet mást, hiszen nincs más önértelmezési keret.

Nos, ennyit az „igazi” és a „hamis” kereszténységről.

Hozzászólások