(Gondoltam, ma, Pünkösd napján, kora hajnalban majd csak találok valami jó kis általános összefoglalót az ünnepről valamelyik közéleti portálon. Nem hitbuzgalmi iratot kerestem. Csak valami kulturális reflexió-félét arra, hogy ma, akárhogyan is, a világnak ezen a részén, amelyen élünk, Pünkösd van. Végignéztem jó néhány hírkeresőt. Semmi.)
Kétségtelen, hogy a nagy keresztyén ünnepek közül a Pünkösd a legkevésbé megfogható. A kulturálatlanságnak az ma már szinte bevett, mondhatnám szalonképes szintje, hogy az emberek egy igen jelentős részének fogalma sincs a többi keresztyén ünnepről sem, de a Pünkösdöt aztán végképp elhomályosítja az általános tudatlanság. Pedig nem kell ahhoz még keresztyénnek sem lenni, hogy az esemény évezredes történeti jelentőségét ma is elismerjük. Éppen napjainkban, amikor a kultúra, a kultúrák kérdése Európában politikai csatározások közepette ugyan, de mégis a közbeszéd nagy témájává vált. A felvilágosodás szellemében természetesen lehet azt mondani, hogy a pünkösdi esemény nem az, aminek a keresztyének mondják, ezért aztán legfeljebb csak mint vallástörténeti kuriózum érdemli meg a figyelmet, de voltaképpen mai világunknak nincs már semmi köze hozzá, ez már csak a "keresztény világ"-nak nevezett identitáscsoport ügye. Eszerint egy meghatározó vallás ünnepéhez, legyen szó bármelyik vallásról is, akkor van közöm, ha hiszek benne. Sajátos logika.
De ezen nem érdemes vitatkozni. Mert a lényeg mégis csak az, hogy valami történt ott és akkor, aminek aztán a történelem folyamatára alapvető befolyása lett, mint ezt kétezer év múltán visszatekintve minden kétséget kizáróan megállapíthatjuk. Az történt, hogy valamilyen titokzatos módon Jézus története a keresztre feszítésével nem vált a történelem lezárt epizódjává, hanem tovább folytatódott, mert emberek kapcsolatban maradtak és kapcsolatba kerültek vele. Még azt is lehet mondani természetesen az úgynevezett „józan ész” alapján, hogy ez a kapcsolat nem több illúziónál, avagy valamiféle pszichózisnál. Csakhogy ezzel az, ami történt, még nem magyarázható, hiszen ebben a kapcsolatban megszületett valami, a keresztyénség, s annak intézményes kifejeződése az egyház, amely minden túlzás nélkül az európai történelem főszereplőjévé vált, s amelynek folyományaként a mai Európa megszületett.
Nem arról van tehát szó, hogy volt az önmagában vett történelem, amelynek úgymond valamiféle vallási „díszítőeleme” lett a keresztyénség, hanem arról, hogy maga a keresztyénség lett a történelem, amelyen keresztül itt, Európában az ember emberré vált, s amelyen keresztül a világ, s benne az emberi lét egyáltalán megfogalmazhatóvá lett. Ebben természetesen ott van a zsidóság képi világa, a görög fogalmiság, de mégis, visszatekintve, valamiféle egységes folytonosságról van itt szó egy új közösségi öntudatig és identitásig, amelynek az állomásait a Jeruzsálem – Athén – Róma útvonal olyan szépen jelzi.
Amikor tehát arról beszélünk, hogy a Pünkösd az egyház születésnapja, akkor nem érdemes a mai szekularizált társadalomképből kiindulni, amely az egyházat és a társadalmat kettéválasztja. Sokkal inkább arról van szó, hogy Pünkösdkor, az egyház születésekor valami olyasmi történt, ami évezredes folyamatokat összefoglalva megnyitotta az utat az új európai társadalmak létrejötte felé. S ez a körülmény teljesen független attól, hogy ma ki hogyan értelmezi a pünkösdi eseményt. Valami történt Pünkösdkor, amely olyannyira meghatározónak bizonyult, hogy az ekkor elindult folyamat nem oldódott fel az egyébként irányíthatatlan történelemben, hanem a történelemnek itt, Európában igenis karaktert, formát és irányultságot adott.
Innen nézve nem is nagyon érthető, vajon miért olyan problematikus a mai Európában Európa kulturálisan keresztyén jellegének az elismerése. Ennek ugyanis semmi köze ahhoz, hogy magához a pünkösdi esemény keresztyén értelmezéséhez ki hogyan viszonyul. Nem kell ahhoz hívőnek lenni, hogy valaki Európa kulturálisan keresztyén karakterét elismerje. Mint ahogyan bőven lehet ateista az is, aki a keresztyén kultúrával bensőséges viszonyt ápol.
A keresztyénség, akárhogyan is, túlnőtt a direkt vallási jellegén, s a zsidó hagyományra alapozva egy új civilizációt hozott létre. Avagy inkább azt kell mondanunk, hogy minden civilizáció alapvetően vallási eredetű, s alapvetően hiányos az a mai értelmezés, mely a vallást csak az egyén belső eseményének tekinti. Mondhatjuk természetesen azt is, mint ahogyan mondják is sokan, hogy ma már nincs értelme civilizációkról, s különösen nincs a „civilizációk harcáról” beszélni, hiszen valamiképp eljutottunk az emberi nem egysége megvalósíthatóságának az ideájáig, s minden efféle beszéd a civilizációkról csak régi megosztottságokat tartósít.
De éppen a mai népmozgások okozta kihívások mutatják a leginkább, hogy a civilizációk természetét nem ismerjük igazán. Valószínűleg sokkal mélyebb és tartósabb, s mai világunkat is lényegesen erőteljesebben meghatározó folyamatokról van itt szó. Igenis, racionálisan is feltételezhető, hogy a civilizációk végleges meghaladása illúziónak bizonyul, s az emberi nem objektív egységéhez vezető út nem a történelem megszüntetésén, hanem a „régiek” újraértelmezésén keresztül vezet. S erre a legjobb példák épp Európának azok az országai, amelyekről eleddig úgy tűnt, mintha már rég elfelejtették volna saját keresztyén civilizációjukat. Mintha inkább tanúi lehetnénk egy újrainduló civilizációs öntudatosodási folyamatnak, amelynek mai lecsapódása a multikultúra mibenléte körüli vita.
A Pünkösd: eredettörténet. Valami történt ott és akkor. Természetesen lehet tagadni az erről szóló keresztyén bizonyságtételt. De ez még nem szünteti meg azt a tényt, hogy az, ami akkor történt egy eddig kétezer éves folyamat elindítójává vált. Ehhez a civilizációs folyamathoz természetesen mindenki úgy viszonyul, ahogy akar. Azonosulhat vele, vagy elutasíthatja. Ám ettől még ez a kétezer esztendő mint legfőbb viszonyítási pont, és Európában még a tagadásában is legszélesebb önértelmezési keret nem számolható fel és nem cserélhető le.
Pünkösd van.