Ideje lenne a felebaráti szeretet tanának nemcsak erkölcsi útmutatását, hanem mélységes realizmusát, a Teremtés természetéből fakadó erejét is komolyan venni, mielőtt mi magyarok annak hiányában egyszerűen elfogynánk.
Nagyon örültem Róna Péter írásának, még ha némely állításával nem is értettem egyet. Mindenekelőtt, az tetszett a cikkben, hogy a szerző rámutat: a liberalizmust nem lehet értelmezni a kereszténység nélkül. Ez valóban így van. Kár, hogy erről a mai liberalizmus hajlamos megfeledkezni. Viszont az írásában itt is előjön a szokásos közhely, a migráns-helyzet olyan értelmezése, amely a keresztény felebaráti szeretetet szembe állítja a határok védelmének kérdésével. Tapasztalataim szerint ez ma egy sokakban élő dilemma: ha egyszer a kereszténység a „szeretet vallása”, miként lehet ugyanakkor a kereszténység védelmének ideológiájával kerítést építeni? De menjünk sorjában.
Róna Péter azzal érvel, hogy miközben ma sokan, éppen a kereszténységre hivatkozva, a liberalizmust okolják, sőt bűnbaknak teszik meg a migráns-jelenség körüli zűrzavarért, amelynek eredményeként Európa jóformán képtelenné vált a népvándorlás kezelésére, nem veszik észre, hogy a liberalizmus a kereszténységből jön. Ekként a kereszténységre hivatkozó ideológia valójában ellentmondás, mégpedig önellentmondás, hiszen a kereszténységből éppenséggel a nyitottság, a befogadás gesztusa következne. A szerző ezt ugyan nem mondja ki, de a kontextusból mégis az következik, hogy valójában a liberalizmus képviseli az igazi keresztény értékrendet, miközben a keresztyénség a migráns-ügyben meghazudtolja önmagát, mert megtagadja a szeretet keresztény parancsát.
Aminek tényleg örülök, hogy Róna összefüggést teremt liberalizmus és kereszténység között. Ez ma ritkaság, holott tudnivaló, hogy az elvont, mindenféle etnikai, stb. kötöttségektől és külső meghatározottságoktól szabad egyén eszméje, amelyen a liberalizmus alapul, a kereszténységben gyökerezik, amint erre már Hegel is rámutatott. Erről sajnos a liberalizmus mai önértelmezése is hajlamos megfeledkezni, olyannyira, hogy a ma domináns liberális beszédmód egyenesen a kereszténységgel szemben határozza meg önmagát, s az egyén szabadságának egyik alapfeltételét épp a keresztény hagyománytól való megszabadulásban látja. Ez a liberális önértelmezés határozta meg a mai Európa szellemiségét, amely ahelyett, hogy a történeti előzmények újraértelmezését tűzte volna ki célul, egy civilizációs előzmények nélküli, totálisan új kezdetet hirdetett meg. Holott, igenis, a ma oly sokszor emlegetett európai értékvilág felépíthető lett volna a történeti folytonosság korrigált újraolvasásával. Nem ez történt. Ezek után nem csoda, ha liberalizmus és kereszténység szembe került egymással. Rónának van igazsága abban, hogy a keresztények nem tudják, hogy liberalizmus valójában keresztény eredetű. Viszont fordítva is igaz lehet: a liberalizmus félreérti önmagát, amikor önmagát a kereszténységgel szemben tételezi.
A másik ismert téma Róna cikkében a keresztény felebaráti szeretetre való hivatkozás. Ez ma, elismerem, komoly zavart okoz sokakban, még a keresztények körében is. A Róna-féle problémafelvetés azonban rendkívül szimplifikáló, amelyen nem is lehet csodálkozni, hiszen a szerző nem teológus. A probléma abból fakad, hogy a bibliai szeretetfogalom valódi mélységét és összetettségét csak teológiai nézőpontból lehet igazán értelmezni. Ugyanis itt valójában Istennek az ember iránti szeretetéről van szó. Más szavakkal, a keresztény értelmezésben Jézus nem modell. Ez Jézus humanista értelmezése, amely azt feltételezi, hogy Jézus valamiféle társadalmi programot hirdetett, s a keresztény attól keresztény, ha ezt a programot megvalósítja. Csakhogy a keresztények hite szerint Jézus Isten, a Megváltó, s éppen azért az, mert az általa bemutatott tökéletes emberség megvalósíthatatlan. Ha Jézus megvalósítható modell lehetne, akkor ugyan miért lenne szükség megváltásra? Akkor az ember alapvető és egyetemes erkölcsi elégtelensége szimpla emberi erővel leküzdhető lenne. Ez, mármint az az állítás, hogy Jézus nem modell, ugyanakkor nem önfelmentés, hanem folytonos szembesülés. Ez a kereszténység örök dilemmája. Az az ellentmondás, hogy a kereszténység úgy jelent meg, és úgy van jelen tartósan a globális történelem színpadán, hogy közben nem lehet társadalmi szinten megvalósítani. A kereszténység soha nem lehet tisztán és teljesen önmaga. De ugyanakkor éppen ez az ellentmondásossága adja önazonosságát, belső dinamizmusát, s azt a folytonosan önreflexív jelleget, amely pontosan tükröződik az európai gondolkodás történetében.
A kérdés nagyon egyszerűen ez: lehet-e a jézusi modell alapján társadalmat szervezni? Nos, ki kell mondani: nem lehet. Akkor lehetne, ha minden emberben megvalósulhatna Jézus tökéletes embersége. Minthogy azonban az ember elesett, s a rossz egyetemessége nyilvánvaló, szükség van hatalomra, vagyis államra, amely valamiképpen emberek együttélését lehetővé teszi.
Egyszerűen: az egyház, a keresztények segítsenek a menekülteknek, azonosuljanak a szenvedéseikkel. Ám az állam mint erőszakszervezet is tegye a dolgát. Tartson rendet, s ne engedje, hogy milliók élete káosszá váljék. Ha kell, szögesdróttal. Ez bizony csúnya dolog, kétségtelen. Az ilyen nyers erőszaknak nincs esztétikuma, viszont kétségtelenül megadhatja azt a felemelő érzést sokaknak, hogy a kerítés láttán rámutathatnak a rosszra, miközben ők jónak gondolhatják magukat.
Na de ki mondta azt, hogy az emberi történelem maga az esztétikum? A népvándorlás kapcsán talán itt lenne az ideje újra szembesülni az ember egyetemes erkölcsi elégtelenségével és az emberi történelem megoldhatatlanságával. Érdekes módon, amíg ezek a szerencsétlen milliók nem indultak meg Európa felé, addig ez senkit nem zavart? Addig a világ rendben volt? Addig senkinek sem tűnt fel, hogy a globális emberi élet maga az iszonyat? Ki szórt hamut a fejére a ruandai népirtás (1994!) idején? A népvándorlás jelensége azért hatol be a hétköznapi tudatba, mert szembesít az emberi történelem egyébként rejtett brutalitásával.
A keresztények hite szerint Jézus épp e brutalitás meghaladhatatlansága miatt nem modell, hanem Isten. Ami azt jelenti, hogy megvalósíthatatlan, s ez pontosan kifejeződik földi sorsában. Mint tudjuk, Jézus meghalt. Ám mégis érvényes mérték és mérce. S mint ilyen, nem önfelmentés, hanem feltámadásában Isten ígérete az ember végső sorsára nézve. Ő az ember „végső alakja” (Pannenberg). Csak ebben reménykedhetünk.
Hozzászólások