Bennünket, zsidókat és keresztényeket sokkal több minden köt össze, mint ami elválaszt...
Ortodox rabbinikus nyilatkozat a kereszténységről - szombat.org
Az ortodox rabbik nyilatkozata visszhangtalan maradt. Vártam volna reflexiókat, kommentárokat, értelmezéseket. Semmi. Úgy tűnik, nagy a zavar, ami persze érthető. Mert ez a nyilatkozat zavarba ejtő. Az ismert gondolati sablonokra felépülő mai hétköznapi világkép nem tud vele mit kezdeni. Ez a sablonos világkép végtelenül egyszerű, mert a zsidó-keresztény vallási hagyományhoz való viszonyt szekularizálta, lecsupaszította, hétköznapi skatulyákba, sztereotípiákba gyömöszölte. Az önértelmezést és a másik értelmezését közhelyes gondolati kényszerpályákra terelte. Eszerint vannak ugye, a „zsidók” és a „keresztények”. A „zsidók” liberálisok, utálják a nemzetet és a kereszténységet. A „zsidó” egyszerűen azt jelenti, hogy „nem keresztény” és nem „nemzeti”. Aztán vannak a „keresztények”, akik jobboldaliak, nacionalisták és antiszemiták. A „keresztény” azt jelenti, hogy „nem zsidó”. Ez az egyik végtelenül egyszerű és hamis sztereotípia, amelyre a mai általános hétköznapi gondolkodás épül. Erre most jönnek ezek az ortodox rabbik, a zsidó-keresztény viszonyt egészen szokatlan nyelviséggel megemelik, s mindent a feje tetejére állítanak. Tényleg zavarba ejtő.
A nyilatkozat kilép a fenti gondolkodás fogságából, s egy ma egészen újnak ható látásmóddal közelíti meg a témát. Visszamegy a vallási eredethez. Ezzel kitágítja a mai domináns valóságértelmezés határait, hiszen nem a jelenből nézi a jelent, hanem a múlt évezredes távlataiból. Szétfeszíti a mai általános világkép le-és beszűkített időszemléletét, és szembemegy azzal az ideával, hogy a vallási alapú civilizációk kora lejárt, s így azok a mai közösségi önértelmezéseknek immár nem lehetnek a forrásai.
Ez bizony tényleg zavarba ejtő, ellentmond a mai paradigmának, amely azt üzeni, hogy a „modernitásnak” semmi köze nincs immár a régmúlthoz, s főleg nem a vallási régmúlthoz. Így született meg a szekuláris „zsidó” és a szekuláris „keresztény”, amely identitásoknak fogalmuk sincs önmaguk eredetéről. Úgy „zsidók” és úgy „keresztények”, hogy nem ismerik saját vallási múltjukat. Jut eszembe Marxtól: „Nem tudják, de teszik”.
Ezért van az, hogy az ortodox rabbik nyilatkozata ma zavarba ejtő újdonságként hat. Holott „csak” azt állítják, hogy a gyökerek közösek, talán újra elő kellene venni az eredettörténetet, s innen kell megközelíteni a zsidó-keresztény viszonyt. Ma is. Az ortodox rabbik által kínált nézőpont, ha nem is számolja fel, de alapvetően módosítja a második világháború után, s főleg a hatvanas évektől megszilárdult, s egyre dominánsabbá váló hétköznapi paradigmát.
A második világháború után a legfontosabb világnézeti kérdés az volt, hogy az európai történelem hogyan folytatható. Míg az egyik oldalon az a meggyőződés kapott hangot, hogy a keresztény folytonosság megőrzése nélkül nem lehet az új Európát megalkotni, addig a másik oldalon Adorno paradigmatikus mondata nyújtotta az új modellt, miszerint Auschwitz után nem lehet többé verset írni. Más szavakkal, az európai történetben egy abszolút új kezdőpontot kell kijelölni. Mint ismert, a Schuman-féle vízió a keresztény Európáról elveszítette jelentőségét, s az „új kezdet” modell vált egyre inkább meghatározó önértelmezési keretté. Ez abban az általános meggyőződésben öltött testet, hogy a történeti régmúlt, s főleg a vallási régmúlt, vagyis a kulturális eredet nem tud immár hozzájárulni egy új európai identitás felépítéséhez, sőt, sokkal inkább teher, megkötözöttség és meghatározottság, amely akadálya egy új önértelmezésnek és identitásnak, s a szabad egyén kibontakozásának. Modernitás és hagyomány szembe került egymással. Ez a paradigma lett az új Európa szellemi alapja.
Csakhogy közben az is nyilvánvalóvá vált, s ezt főleg napjainkban érzékelhetjük igazán, hogy a történelemnek önmozgása is van, s nem feltétlenül igaz az az állítás, miszerint a vallási eredetű civilizációkban megtestesülő történelmi folyamatok tetszés szerint megszüntethetők és felfüggeszthetők. A multikultúrát könnyű ugyan fogalmilag megkonstruálni, ám ebből még nem következik, hogy az eredettörténet identitásalkotó történelmi szerepe egy szimpla voluntarista gesztussal felszámolható. Adorno-nak igaza van, hogy Auschwitz után nem lehet többé verset írni, tehát, hogy az európai történetet nem lehet folytatni ott, ahol abbamaradt, ám ettől még a történelem folytatódik. Ez az alapvető európai dilemma. A szembesülés azzal, hogy a történelem mindig több is és más is, mint akaratok összessége. A valódi kérdés az, hogy vajon lehet-e egy új európai identitást felépíteni, egy totálisan új kezdetet kijelölni a vallási eredet újraolvasása nélkül.
Az ortodox rabbik nyilatkozatát erre az alapvető, máig meg nem válaszolt, s többnyire csak a szőnyeg alá söpört dilemmára adott válaszként értelmezem. Ez a nyilatkozat meghaladja a ma domináns paradigmát, s egy új megközelítési lehetőséget kínál fel. Új önreflexióra hív.
Meghaladja ugyan, de nem írja felül és nem semmisíti meg a Soá normatív történelemértelmezési jelentőségét. Nem lehet ma kereszténynek lenni a holokauszttal való komoly szembesülés nélkül. De nem is lehet a zsidó-keresztény folytonosságot felszámolni. A nyilatkozat a zsidó-keresztény viszony értelmezését új kontextusba helyezi azzal, hogy rámutat az eredet meg nem szüntethető és fel nem számolható jelentőségére. Ez rehabilitálja a kereszténységet, de ugyanakkor nem teszi semmissé a holokausztot. Ez alapvető. A nyilatkozatot körülvevő zavar azt hiszem annak is tulajdonítható, hogy ez az árnyaltság egész egyszerűen szétfeszíti a ma uralkodó világnézeti sablonok szűkös kereteit.
Nem ismerem a nyilatkozat mögöttesét. Nem tudom, miért éppen most jelent meg. Annyi azonban bizonyos, hogy a nyilatkozat értelmezésére tett kísérletben nem lehet eltekinteni a mai európai kontextustól. Attól a kérdéstől, hogy – akárhogyan is – ma ismét előtérbe kerültek az úgynevezett civilizációs kérdések, az európai identitás alapvető kérdései.
A nyilatkozat azért történelmi, mert felhívja a figyelmet a zsidó-keresztyén viszony kikerülhetetlen jelentőségére úgy, hogy közben kilép a közhelyek mindkét oldalon meghatározó, előítéletektől terhelt, rövidre zárt világából. Ezért ez a nyilatkozat már a puszta létével is kritikát gyakorol a zsidó-keresztén viszony panelektől, retorikus elemektől agyonterhelt, hamis, álságos és rejtőzködő hétköznapi világán. Ez a hamisság pontosan tetten érhető abban, hogy nincs igazi bűnbánat, de nincs valódi bűnbocsánat sem. Felszínességek, közhelyek vannak, álságos holokauszt megemlékezések egyfelől, kényszeres bűntudat-gerjesztés másfelől, a „kinek a szenvedése és fájdalma a nagyobb” lélektani játéka, kódolt beszéd, s mindenekfölött félelem a témától. A politikai korrektség nagy dicsőségére.
Református keresztyénként ezt a nyilatkozatot üdvözlöm. Meglehet, naiv vagyok, de ebben a nyilatkozatban valami nagy, összefoglaló katartikus pillanat lehetőségét látom. Azt a pillanatot, amikor befejeződik a második világháború. Bűnbánatban és bűnbocsánatban.
Hozzászólások