Cecilia Johnsson a svéd Liberálisok ifjúsági szervezete, a LUF stockholmi szóvivője. És Cecilia Johnsson száját a következő mondatok hagyták el: „Általánosságban nem szeretjük az erkölcsről szóló törvényeket. Értem, hogy a vérfertőzést és a nekrofíliát szokatlannak és undorítónak tartják, de mégsem alapulhat azon egy törvény, hogy ez undorító. Szerintünk rendben kell lennie, hogy a tizenöt évnél idősebb testvérek, kölcsönös beleegyezéssel szexelhessenek egymással. Mindenki rendelkezhet a saját teste felett: ha lehet dönteni arról, hogy a halálunk után tudományos célokra használják a testünket, lehessen dönteni arról is, hogy valaki szexelhessen az ember holttestével, ha akar.”
Cecilia Johnsson úgy gondolja, hogy a halottal, valamint a testvérrel való szexuális kapcsolat ok. S mint a fiatal svéd liberálisok szóvivője, ezt hírül is adja az Aftonbladet-ben. A hír megjelent a Daily Mail Online-on is, s Őry Mariann cikkének köszönhetően immár tudhat róla a magyar közönség is. Mondhatnánk, hogy Cecilia Johnsson őrült, avagy beteg, s nem kell az üggyel foglalkozni. Csakhogy Cecilia Johnsson itt nem nyilvános gyónást gyakorol, amelynek során bevallja a normálistól eltérő titkos gondolatait, hanem provokatív és demonstratív módon azt üzeni, hogy közösségi norma pedig nincs. Nincs olyan erkölcsi törvény, amelynek az érvényessége az egyéni szabadság még teljesebb kiteljesítése jegyében ne lenne megkérdőjelezhető. Jöhet a nekrofília és a vérfertőzés is.
Miután Európában Isten mint a legfőbb jó forrása és a megkérdőjelezhetetlen erkölcsi világrend alapja „megszűnt”, s az egyén vált a jó mértékévé, nem maradt immár semmi sem, ami határt szabhatna az egyéni jók versengésének. Minden elképzelhető, minden elgondolható, s az egyéni szabadság nevében minden követelhető. Mit csodálkozunk?
Egyetlen mérce van. Az, hogy mit érez a szubjektum. De miután ezt szabályozni nem lehet, hiszen a szubjektum belső világa határtalan, így nem is lehet semmiféle objektív keretet felállítani arra nézve, hogy hol húzódnak a szabadság végső határai. Elvileg bármilyen egyéni szabadságigénnyel elő lehet állni, ami a másik szabadságát nem sérti, hiszen nincs semmiféle olyan végső és végérvényes racionális érv, amelynek az alapján valamiféle fix és stabil erkölcsi világrend megalapozható lenne. Valóban nincs.
S mint ez a történet mutatja, nincs is immár semmiféle végső határ, amely az egyéni szabadság megvalósításának gátat szabhatna. A Svéd Liberális Párt elhatárolódhat ugyan ifjúsági tagozatának botrányos kijelentései miatt, de a helyzet mégis csak az, hogy az egyén határtalan szabadságának az elvében benne van az a tétel is, hogy minden megkérdőjelezhető, s minden erkölcsi norma kikezdhető. Könnyen el tudom képzelni, hogy Cecilia Johnsson teljesen ártatlanul áll ki a nekrofília és a vérfertőzés joga mellett. Ő csak az egyén szabadságért küzd. Egyetlen szempont van, a szabad egyén szabad döntése. Miután az egyénnek joga van rendelkeznie saját teste felől, miért ne rendelkezhetne valaki úgy, hogy halála után valaki más, aki erre hajlamot érez, vagy valamiképp kötődik hozzá, testi kapcsolatot létesíthet vele? S ha egy testvérpár kölcsönösen szabad akarattal szexuális viszonyt létesít, miért ne tehetnék? Mint látható, itt minden az egyéni joggal van megalapozva, s abból van levezetve. S hogy maga a nekrofília vagy a vérfertőzés milyen közösségi megítélés alá esik, és miféle lelkületre utal, valamint , hogy egy ilyen jognak miféle társadalmi-közösségi hatásai lehetnek, teljesen mellékes. Az egyéni jog minden igazol, közösségi norma pedig nincs, miután közösség sincs. Könnyen megjósolható, hogy az ilyen esetek, új és új követelésekkel ismétlődni fognak, s a legabszurdabb szabadságigények jelennek majd meg.
Nem nehéz belátni, hogy ha az egyén a társadalom alapmértéke, s az egyéni szabadság a legfőbb jó, akkor nem marad semmi sem, ami a társadalmat összetartsa. Marad legfeljebb a jog, amely az egyéni jók versengésének valamiféle keretet ad, de eltűnik a közös megegyezés a jóban. Így a társadalom legfeljebb atomizált egyének számtani összessége lehet, csak épp az tűnik el, ami egy társadalmat közösségé tehet, a közös hit a közös jóban, a lélek, a lelkesültség, a vízió valamiféle közös hivatásban. A közösségi identitás, amelyet közösen elfogadott normák tartanak egybe.
Marad a szubjektum mikrovilágára leszűkített szabadság, amely szabadság úgy valósul meg, hogy az egyén önmagába zárja önmagát, s a szabadság érzetét az adja meg, hogy azt teheti, amit érez. Mert nem kötik már közösségileg elfogadott normák, sőt azok egyenesen szabadságának gátjaiként tűnnek fel.
Nem nehéz e sajnálatos történetben felismerni az európai szabadságtörekvéseknek azt a jellegzetességét, amely a szabadságot úgy értelmezi, mint kitörést mindenféle közössségi normarendszer erkölcsi gyámsága alól. Nem véletlen, hogy Cecilia Johnsson is azt mondja, hogy nem szeret semmiféle erkölcsi szabályt. A közösségi norma, a kontroll úgy jelenik meg számára, mint valamiféle kaloda, amely gátolja saját egyéni szabadságának kiteljesítésében. S hogy hol van az egyéni szabadság határa, azt nem lehet tudni. Ez mindig attól függ, hogy az egyén mit érez. Cecília Johnsson úgy érzi, hogy a nekrofília és a vérfertőzés még belefér.
De ezen nincs mit csodálkozni, hiszen ha Isten mint az erkölcsi világrend végső alapja „megszűnik”, akkor vele együtt eltűnik az abszolút is, mert eltűnik az abszolút forrása. Nincs abszolút jó, s ennél fogva nincs abszolút tekintély sem, amely képes lenne a jó közvetítésére. Nincs igazság, vélemények vannak. Cecilia Johnssonnak is véleménye van.
Nem nehéz belátni, hogy az a gondolkodás, amely a szubjektum szabadságát teszi meg a legfőbb jónak, előbb-utóbb a szabadság külső kereteit számolja fel, hiszen nem marad immár semmi sem, ami alapul szolgálhatna a jó társadalom megszervezésének. Marad az atomizált és magányos egyén, aki önmaga szubjektivizmusába menekül abban az illúzióban, hogy immár szabad. Jellemzően, a határtalan szabadság kiélésének a terepe ezúttal is a magánélet, a szubjektum belső világa. Miután a közösségi erkölcsi világrend összeomlott, nincs is immár semmiféle külső tekintély, amely azt közvetíthetné.
Valamikor Európában az abszolút erkölcsi világrend tekintélyét az egyház közvetítette. Nyilván megkérdőjelezhető módon és bűnökkel terhelten. De mégis, a szerepe az volt, hogy volt egy abszolút viszonyítási pont, amelyhez képest a jó és rossz kérdésében dönteni lehetett. A hagyományos értékek világának nem az volt a lényege, hogy abban mindenki tökéletes volt, mert betartotta a normát, hanem az, hogy volt a transzcendensből eredeztetett, megkérdőjelezhetetlen norma, s ezért volt bűn és bűntudat is. Cecilia Johnsson-nak nincs bűntudata. Mert nincs norma, sőt azt üzeni, hogy ilyen normarendszer nem is lehet. Felteszem, erre még büszke is. Ő nagyon-nagyon szabad ember.
Sajnálatos módon az európai szabadság-gondolatnak sikerült mára olyannyira megszabadulnia mindenféle tekintélytől, hogy nem maradt semmiféle fix közösségi tájékozódási pont. Immár minden elgondolható, és a szabadság nevében minden követelhető az egyéni jogra hivatkozva.
Nem kétséges, ha ez így folytatódik, az európai társadalmak felszámolják önmagukat.
De a poén nem ez. A slusszpoén az, hogy miközben a magánélet szférájában folyik itt a küzdelem újabb és újabb szabadságjogokért, azonközben a fogyasztói társadalom egyre ördögibb mechanizmusai és rendszerei ipari szinten folytatják az agymosást, rabosítanak és fogságban tartanak, kommunikációs rendszernek beállított kémhálózatok az egyén minden rezdülését követhetik. A szabadság világa nemhogy tágulna, hanem egyre inkább zsugorodik. De ez Cecilia Johnssont nyilván nem érdekli, amíg egy halottal szexelhet.
Hozzászólások