Virágvasárnap ünnepli az egyház Jézusnak szamáron való diadalmas jeruzsálemi bevonulását: sokan a nép közül ruhájukat terítették az útra, mások ágakat törtek a fákról, s eléje szórták. Az előttejáró és utána tóduló sokaság így kiáltozott: Hozsanna Dávid fiának! Áldott, ki az Úr nevében jön! Hozsanna a magasságban! (Mt 21, 8). Ennek nyomán került az ünnep szertartásai közé a pálmás, Európa északi tájain pedig a barkás körmenet.
Bálint Sándor: Karácsony, húsvét, pünkösd - jelesnapok.oszk.hu
Ma Virágvasárnap van. A keresztyének arra emlékeznek, hogy Jézus bevonult Jeruzsálembe, ahol az éljenző tömeg királyként fogadta. Csakhogy ez a király a keresztyén értelmezés szerint nem politikai messiás, aki majd itt, e földön helyreállít egy megálmodott országot. A keresztyén messianizmus mindenféle evilági messianizmus kritikája. E kritika pedig a keresztyén pesszimizmusból származik.
A messianizmus általában abból a mindenkori életérzésből fakad, hogy az emberi lét úgy, ahogy van, problematikus. Mindig van valami rossz, mindig jelen van a hiány. Mindig jelen van a krízis, ami abban ragadható meg, hogy az elképzelt, megálmodott, ideális és zavartalan emberi léthez képest a konkrét élet csak gond és küzdelem.
A mindenkori messianizmus másik forrása az a kiirthatatlan hit, hogy noha az élet problematikus ugyan, de kell, hogy legyen megoldás. Ez a hit táplál minden politikai messianizmust, amely azt feltételezi, hogy tényleg jön, jöhet majd valaki, aki rendbe rakja a dolgokat, felszámolja a krízist, s megszületik a várva várt társadalom, amelyben igazság és béke honol. Ez a hit azon a sokszor ki nem mondott, máskor megfogalmazott meggyőződésen alapul, hogy az ember képes megteremteni a megálmodott jó társadalmát. Innen van az, hogy ez a kiirthatatlan illúzió csapdahelyzetet teremthet, s fogékonnyá tehet sokakat arra is, hogy bedőljenek mindenféle politikai messianizmusnak, adott esetben elképesztően brutális és pusztító eszméknek is. A remény mindig potenciális csapdahelyzet is.
A keresztyén messianizmus radikálisan szakít mindenféle olyan reménnyel, amelyet az éltet, hogy csak egy lépés, s itt lesz már a Kánaán. Brutálisan hangzik, de a keresztyén messianizmus nem gondolja azt, hogy valamely erőfeszítés, avagy politikai messiás, vagy valamely messinaisztikus eszme révén van megoldás a mindenkori emberi krízisre. A keresztyén messianizmus nem gondolja azt, hogy csak jönnie kell valakinek, aki majd képes lesz arra, hogy már itt, ebben a világban megteremtse az álomban és utópiában mindig is jelenlévő szép és boldog emberi életet, s hogy ezzel kielégítse a mindenkori ember vágyát a maradéktalan boldogságra. A keresztyén messianizmus azt gondolja, hogy nincs és nem is lehet evilági messiás, mert az emberi lét úgy, ahogy van, megoldhatatlan, és a krízis nem felszámolható. A keresztyén messianizmus szakít azzal az ideával, hogy az ember tulajdonképpen jó, s ha van is benne rossz, az kijavítható és korrigálható.
A keresztyén messianizmus alapvetően pesszimista mindenféle politikai messianizmushoz képest. Nem hiszi ugyanis azt, hogy az ember valaha is képes lenne meghaladni önmagát, vagyis a benne lévő rosszat. A keresztyén pesszimizmus azt gondolja, hogy a rossz az emberben kitörölhetetlenül, meghaladhatatlanul és megmásíthatatlanul jelen van. A keresztyén pesszimizmus azt gondolja, hogy a rossz nem pusztán a mindenkori emberi identitás járulékos része, hanem identitásalkotó eleme. A keresztyén pesszimizmus nem gondolja azt, hogy rossz emberekkel fel lehet építeni a jó társadalmát. A keresztyén pesszimizmus persze nem gondolja azt, hogy minden ember egyformán rossz, s hogy egy tömeggyilkos és egy tisztességes polgár közé egyenlőségjelet lehet tenni. De azt igenis gondolja, hogy az ideális jó szempontjából kivétel nélkül mindenki elégtelen, mert nincs tökéletes ember. Nincs senki sem, akiben valamilyen formában ne lenne jelen a rossz. Nincs senki sem, aki az egyetlen jónak, Istennek meg tudna felelni, s ezért, ha a valódi és teljes emberség kritériuma az Istennek való megfelelés, akkor mindenki elbukott, s erkölcsileg mindenki elégtelen. Nincs kivétel. A keresztyén pesszimizmus nem gondolja azt, hogy vannak jó emberek és vannak rossz emberek. Istenhez képest mindenki rossz. Ugyanakkor ezt természetesen nem a rossz igazolása, avagy beletörődés a tragikus emberi sorsba.
Persze, a keresztyén pesszimizmus csak a politikai messianizmusok felől nézve pesszimizmus. Inkább hívnám radikális realizmusnak, amely leszámol mindenféle illúzióval. Szó nincs itt emberi gyengeségről, amely abban mutatkozna meg, hogy az emberi lét megoldását a túlvilágba tolja (Nietzsche). Sokkal inkább szó van arról a mély, bátor és kíméletlenül önkritikus belátásról és szembenézésről, hogy az önmagában vett emberi élet problematikája nem megoldható, mert a probléma maga az ember.
Ezért kell éles különbséget tenni keresztyénség és humanizmus között, amely gondolat napjainkban mintha egyre népszerűbb lenne, még a keresztyének körében is, legyen az bár valamiféle „transzcendentális humanizmus”.
A keresztyén értelmezésben Jézus nem a nagy humanista, hanem a Megváltó. S éppen azért az, mert nincs „humanista” megoldás. Ha lenne, akkor ugyan miért lenne szükség megváltásra?
Ezért a keresztyén értelmezésben Húsvét nélkül az egész virágvasárnapi történet csak egy felejthető történet lenne egy „jó emberről”, egy humanistáról, aki a szeretetről prédikált, de valójában egy szánalmas figura volt, aki félreértette az emberi természetet, s legfőképpen önmagát. Ahelyett, hogy azonosult volna valamiféle politikai messiási szereppel, s elkezdett volna harcolni, engedte magát kivégezni.
Ezért lehet a Virágvasárnappal kezdődő hét mindenféle politikai messianizmus kritikája. Ezért mondhatjuk azt, hogy a keresztyén pesszimizmus valójában nem pesszimizmus, hanem radikális realizmus. Ugyanakkor éppen a Húsvét, a feltámadás mutat rá arra, hogy ez a keresztyén pesszimizmus nem fatalizmus. Nem beletörődés az emberi ittlét végzetes tragédiájába, hanem az emberi léthelyzet új értelmezése.
Van megoldás. Csak nem ott és nem úgy, ahogyan azt az evilági messianizmusok gondolják.