Zaletsky szerint talán azt túlzás kijelenteni, hogy a szekularizmus agresszív, fundamentalista értelmezése vezetett el ahhoz, hogy egyesek radikalizálódjanak és aztán terroristává válnak. Azonban arra kétségtelenül hatalmas hatása van, ahogyan Franciaország, mint nemzet válaszol az őt érő jelenlegi kihívásokra. Továbbá felveti a kérdést, hogy saját európai és keresztény kultúrájának feladásában meddig is mehet még el.
Nos, nem tudom, hogy a szekularizmus szélsőséges hívei közvetetten mennyiben járultak hozzá a muszlim hátterű terrorizmus egyre gyakoribb európai megjelenéséhez. Érdemes végigolvasni a 888-on szemlézett írást. Aki azonban teheti, olvassa el a Foreign Policy-ban megjelent eredeti cikket. A szerző, Robert Zaletsky valóban összefüggést teremt a szélsőséges szekularizmus és a terrorizmus között, ugyanakkor felveti azt a kérdést is, hogy ebben a folyamatban vajon milyen szerepet játszik a keresztény kulturális identitás meggyengülése. A kérdés nyilván nagyon komplex. Ám annyi bizonyosnak tűnik, hogy az iszlám európai megjelenésével új helyzet állt elő a kereszténység kontra szekularizáció vitában is.
Sokáig szinte magától értetődőnek tűnt fel az a történelemfejlődési modell, miszerint csak idő kérdése a szekularizáció teljes győzelme, s a kereszténység végleges felszámolódása. Ez a modell testesítette meg magát a közelebbről soha meg nem határozott „haladást”. Ez a modell az európai történetben két pólust látott: az egyház által képviselt keresztény kulturális hagyományt az egyik oldalon, míg a másik oldalon pedig valamiféle „haladást”, „progressziót”, amelynek szükségszerű következménye a kereszténység brutális szerepvesztése. A modell lényege a keresztény hagyomány és a „haladás” szembeállítása. (Az már csak az én személyes sorsomban átélt történelem iróniája, hogy gyerekkoromban, egy kicsiny dunántúli falu marxista-leninista általános iskolájában ugyanazt a modellt akarták a fejembe verni az állítólagos „haladásról”, mint később, midőn megérkeztünk az úgymond keresztény Európába.)
Sokáig valóban úgy tűnt, hogy a „haladásnak” ez a képzete szinte egyeduralkodóvá válik, s a modernitás nem is jelenthet mást, csakis a keresztény társadalmi tudat zuhanórepülését. Az európai keresztény öntudatvesztés valóban ijesztő méreteket öltött, milliók hagyták ott az egyházat, és szinte természetes jelenséggé vált a társadalmi szintű hagyományszakadás. Itt maradtak ugyan a kereszténység tárgyi emlékei, a templomok, az ünnepek, néhány szimbólum, ám már nem fejeztek ki identitástudatot. Természetessé vált, hogy ezek csak úgy vannak, mindenféle üzenet nélkül. Úgy tűnt, hogy ez a folyamat megállíthatatlan, s ha van is még töredezetten kereszténység, az nem több maradványnál, s az egyház sem más, mint egy itt maradt intézményi rezervátum, amely úgy-ahogy őrzi még a kulturális múlt emlékét.
A történeti kereszténység a mindent elöntő, feltartóztathatatlan szekularizáció felől lett értelmezve, s így szükségszerűen alulmaradt és a történelem vesztese lett. Szélsőséges esetben már-már maga a bűnbak, mintha bizony egyenesen a történeti kereszténység felszámolása árán lehetne csak megvalósítani a történelem új, szabad szakaszát. A „haladást”.
Az iszlám európai megjelenése azonban új helyzetet teremtett. Az iszlámban megjelent ugyanis egy új viszonyítási pont, amelyhez képest a történeti kereszténység más színben tűnik fel, mint a szekularizáció felől felkínált értelmezési keretben. Az új helyzet abban áll, hogy a szekularizáció mint a történeti kereszténység egyetlen értelmezési kerete elvesztette dominanciáját. A kereszténységet már nem csak a szekularizációhoz, hanem az iszlámhoz is lehet, sőt kell is viszonyítani. Ennek következtében a kereszténység kulturális értéke, szerepe szükségszerűen megnőtt. Nem véletlen, hogy Európának az iszlámmal való konfrontációjában az európai kereszténység-kérdés folyamatosan, sőt egyre erősödően jelen van. S az sem véletlen, hogy az iszlámmal való szembesülésben a kereszténység immár nem csak úgy jelenik meg, mint a múlt maradványa, amelynek az eltűnése csak idő kérdése, hanem sokkal inkább úgy is, mint az iszlám térhódításával szembe állítható közösségi identitás alapja. A Foreign Policy-ban megjelent Zaletsky-írás ezért teljesen jogosan teszi fel a kérdést, hogy a keresztény kultúra feladásában meddig lehet még elmenni.
Bizony, könnyen lehetséges, hogy ez az új helyzet a kereszténység tömeges, társadalmi szinten is érzékelhető átértékeléséhez vezethet. Ez persze nem jelent valamiféle kritikátlan restaurációt, avagy az állam és egyház szétválasztása elvének megtagadását. Ám annak a tömeges felismerését és tudatosulását igenis jelentheti, hogy Európa, akárhogyan is, mégis csak keresztény, a szó kulturális értelmében. Talán ideje lenne szembenézni Európa skizoid jellegével, amely abban ölt testet, hogy elfelejtette, sőt megtagadta saját keresztény kulturális karakterét, miközben keresztény. Ez az identitászavar ma, az iszlámmal való konfrontáció folyamatában élesen kirajzolódik.
A történeti kereszténység szerepének, jelenlétének ez az átértékelése pedig messze nem jelentené az európai értékek megtagadását, sőt ezen értékeket éppen keresztény kontextusban lehetne megfogalmazni. Ideje lenne már a kereszténységet rehabilitálni és emancipálni mint ma is meghatározó, egyetlen átfogó évezredes identitásalkotó örökségünket. Ez természetesen messze nem a keresztény múlt bűneinek az igazolását jelenti, hanem annak a szimpla ténynek az elismerését, hogy Európa a szó kulturális értelmében keresztény kontinens. Ha az európai liberális elit továbbra is csökönyösen ragaszkodik a szekularizáció egyébként soha nem bizonyított dogmáihoz, s a multikultúra abszurd ideáját erőlteti a keresztény kulturális karakter elismerése helyett, akkor valamit végzetesen félreért. Ideje lenne már felismerni, hogy Európa keresztény kulturális karakterének a felszámolási kísérlete eléggé kétséges vállalkozás. Mint ahogyan minden olyan vállalkozás eléggé naiv gondolkodásra vall, amelyik globálpolitikai érdekek mentén vezényszóra akar évezredes kultúrákat átrajzolni.
Nyilvánvaló, hogy az iszlámmal való konfrontációban igenis létrejön egy új-régi keresztény társadalmi öntudat, amelynek az a tartalma, hogy egy úgymond „kereszténység utáni” korszakban emberek milliói újra rádöbbennek arra, hogy ők kulturális identitásukat illetően voltaképpen keresztények.
Mert nem is lehetnek mások.
Hozzászólások