Ugyanakkor egyike a két világháború közötti zsidóellenesség ideológiai megalapozóinak. A róla szóló emlékezések vagy a szenvedélyes dicsőítés, vagy a vádirat műfaját követik. Akárcsak katolikus kortársai, Prohászka Ottokár vagy Mindszenty József esetében. A Horthy-rendszerhez ezer szállal kötődő egyházi vezető vagy karizmatikus püspök, rendkívüli szellemi tekintély vagy az egyházi antiszemitizmus egyik fő ideológusa, kivételes érzékenységű retorikus vagy az irodalmár jelmezébe bújt konzervatív erkölcscsősz? Az azonosuláshoz választani szükséges, a történeti megértés viszont kiteheti az ést is az ellentmondások közé.
Ablonczy Balázs Hatos Pál könyvéről - bookline.hu
Rákosi személyesen zsarolta bele a lemondásba, családtagjait kitelepítették (vejét, Bibó Istvánt később börtönbe zárták), ő pedig Mindszentyvel szemben nem is vágyott rá, de egyháza szempontjából sem tartotta célszerűnek, hogy mártír legyen belőle. A keményebb katolikus ellenállással szemben a református egyházat még inkább meg tudták törni, az új püspökök egytől egyig besúgók voltak, a politikai hátszéllel érkezett protestáns vezetők sikeresen bolsevizálták az egyházat – miközben az egyik MDP-s püspök (Péter János) a Kádár-rendszerben még külügyminiszter is lett. Az egyház évtizedekre megtört, és küzd a múltjával azóta is, benne Ravasz László feldolgozatlan örökségével.
Kolozsi Ádám: Szabadkőművesből püspök, uszítóból embermentő - index.hu
A fenti címmel jelent meg egy könyv Ravasz László életéről. A legszívesebben kitérnék előle. Mert mit is tehetne az, mint én is, aki mélyen gyökerezik a magyar református emlékezetközösségben, minthogy kitérjen egy olyan munka elől, amely szembesít a magyar reformátusság huszadik századi legnagyobb alakjával, Ravasz Lászlóval? Igen, ahogyan írja Hatos Pál, Ravasz László a „láthatatlan református panteon” egyik legfontosabb alakja. Ravasz a magyar református közösségi identitás része. A szembesülés kényszere pedig nyilvánvalóan Ravasz püspöknek a zsidókérdésben képviselt nézeteiből fakad. Illúzió lenne abban ringatni magunkat, hogy a Ravasz-kérdés körül egyhamar konszenzus alakulhatna ki a mai magyar társadalomban. Mert a református püspök mai értelmezése messze túlmutat a szűken vett egyháztörténeten. Benne van mai magyar társadalmunk meghasadtsága, sőt a kereszténység mai megítélésének ellentmondásos jellege is.
Teljesen igaza van Kolozsi Ádámnak: „….a református egyházat még inkább meg tudták törni, az új püspökök egytől egyig besúgók voltak, a politikai hátszéllel érkezett protestáns vezetők sikeresen bolsevizálták az egyházat – miközben az egyik MDP-s püspök (Péter János) a Kádár-rendszerben még külügyminiszter is lett. Az egyház évtizedekre megtört, és küzd a múltjával azóta is, benne Ravasz László feldolgozatlan örökségével.” És még sincs teljesen igaza. Ugyanis valójában a mai magyar társadalom küzd a múltjával, nem pusztán csak a református egyház. Áthidalhatatlannak tűnő identitáshagyományok és emlékezetközösségek küzdelme zajlik itt, s úgy tűnik, alig-alig van átjárás a különböző csoportok között. A ma hol élesebben, hol rejtetten felbukkanó kultúrharc a múlt értelmezéséért is folyik, s úgy tűnik, hogy a különböző értelmezési hagyományok alapvető kérdésekben nem bírnak egyezségre jutni. Ez ügyben érdemes elolvasni a Gerő-Romsics vitát, amely szerintem az elmúlt évek egyik legfontosabb látlelete a mai magyar társadalom mélységes hasadtságáról. S ami igazán aggályos, hogy a múlt kisajátításáért folytatott küzdelemben a különböző, egymásnak feszülő, érzelmi beállítódástól korántsem mentes nézőpontok akár akadémikus szinten is egymást kölcsönösen felerősítik, s immár alig-alig marad tér az árnyaltságra.
Nem véletlen, hogy alapkérdésekben nincs egyezség, hiszen a mai magyar önértelmezés asszociatív bázisa a mi rettenetes huszadik századunk. Trianon, a Tanácsköztársaság, a Horthy-rendszer, Szálasi, a német megszállás, a Holokauszt, aztán a Szovjet uralom, Rákosi, Kádár. És ebben az egész folyamatban ott van kereszténység kérdése, a nemzet kérdése, identitáskérdések sokasága. S naivitás lenne azt mondani, hogy miután országunk visszanyerte szuverenitását, s elkezdődhetett végre a különböző emlékezetközösségek újraeszmélődése, mára már az út végére jutottunk, s elérkeztünk volna valamiféle konszenzushoz, netán valamiféle katartikus kiengesztelődéshez. Hiába történt meg a rendszerváltás, a huszadik századi múlt nem leválasztható rólunk. Mondd meg, mit gondolsz a Horthy-rendszerről, megmondom ki vagy ma. Mondd meg, mit gondolsz a Kádár-rendszerről, megmondom, ki vagy ma. Innen van az, hogy Ravasz László mai megítélésének kérdése messze túlmegy egy szorosan vett történeti, pláne már a jelenről leválasztott egyháztörténeti kérdésen. Mert a Ravasz-kérdés, csakúgy, mint a két háború közötti embIematikus egyházi vezetők megítélése identitást érint. Ma is.
Hatos Pál könyve viszont nem identitáskönyv. Nem válik egyik emlékezetközösség kizárólagos szószólójává sem. Hatos Pál történész, jegyzett protestantizmus-kutató, akinek a munkáira érdemes odafigyelni. S mint írja, még csak nem is protestáns. Kósa László tanítványa, aki azt tekinti feladatának, hogy korábbi kutatásaira is alapozva megrajzolja Ravasz László ellentmondásos portréját. Nincs itt tér kitérni arra, hogy Hatos Pál Ravasz László szerepét lényeges tágasabb kontextusban értelmezi, hiszen összefüggésbe hozza a magyar protestantizmus konzervatív eszmei fordulatával. (Az érdeklődő olvasónak érdemes elolvasnia Hatos Pál tanulmányát erről a fordulatról.) Ugyanakkor nyilván nem véletlen, hogy a könyv recepciója könnyen a részévé válhat a fent vázolt identitáshagyományok mai küzdelmének. Nagy valószínűséggel vitát fog kiváltani a könyv.
Ablonczy Balázs sorozatszerkesztő nagyon precízen fogalmaz: „A Horthy-rendszerhez ezer szállal kötődő egyházi vezető vagy karizmatikus püspök, rendkívüli szellemi tekintély vagy az egyházi antiszemitizmus egyik fő ideológusa, kivételes érzékenységű retorikus vagy az irodalmár jelmezébe bújt konzervatív erkölcscsősz? Az azonosuláshoz választani szükséges, a történeti megértés viszont kiteheti az ést is az ellentmondások közé.”
Nos, Hatos Pál kitette az és-t. Talán azért, mert tudja, hogy a történelemben ritkán vannak tiszta képletek, s egy fekete-fehérben ábrázolt múlt a legritkább esetben felel meg a valóságnak. Ha jól sejtem, a könyve ezért is lesz zavarba ejtő, hiszen egyik emlékezetközösség sem érezheti igazán a magáénak. De ettől még fontos könyv, köszönet érte.
Hozzászólások