A hagyományos katolikus értelmezéssel összhangban álló szemlélet szerint a kereszténység befolyását egy forradalmi folyamat ásta alá, amely lépésről lépésre bontotta le a trón és oltár szövetségét.
Ez a forradalom a nyugati civilizáció metafizikai öngyilkossága.
(...)
A humanizmus Isten és a katolikus hit primátusa helyett az embert tette a gondolkodás legfontosabb viszonyítási pontjává. Ennek talaján kapott erőre Luther határozott, egyértelmű, de téves világnézete.
Filemon Norbert: A Nyugat öngyilkos forradalmáról - Mandiner
Igen figyelemre méltó, hogy a Mandiner a reformáció 500. évfordulójának évében egy ilyen írással rukkol elő. Filemon Norbert, a szerző, egyenesen azt állítja, hogy „minden rossz”, vagyis a nyugati civilizáció fokozatos leépülése és öntudatvesztése, ahogyan fogalmaz, a "metafizikai öngyilkosság", a reformációval kezdődött. Felrajzol egy amúgy régtől fogva ismerős „fejlődési” modellt, forradalmak sorozatát, amelynek a végeredménye a mai, identitását vesztett Európa. A főbb forradalmi állomások: humanizmus-reformáció, felvilágosodás, kommunizmus, valamint a negyedik forradalom, amit ő kultúrmarxizmusnak nevez, s végül az ötödik, az utópisztikus fantázia világa. A lényeg, hogy ebben az egyébként nem túlságosan új történelemszemléletben (hazai gondolkodók közül elég csak Molnár Tamásra gondolnunk) Európát a forradalmak sorozata döntötte romba, s eme forradalmak kiindulópontja, ami az első dominót meglökte, maga a reformáció.
Mi tagadás, reformátusként elég komoly intellektuális erőfeszítésembe kerül ezen történelemértelmezés mögött nem látni valamiféle nagyon karakteres katolikus szemléletmódot, amely a mai napig nem volt képes megbocsátani a reformációnak, s a mai napig nem volt képes meghaladni az egyébként valóban sajnálatos és botrányos egyházszakadás hagyományos értelmezési keretét.
Holott mára már nyilvánvaló, hogy az a kulturális-ideologikus világ, amelyben az európai keresztyén felekezetek önmagukat egymással szemben értelmezték, immár a múlt világa, hiszen előállt egy új, korábban nem ismert viszonyítási pont, egy többségi szekuláris világ, ahonnan nézve, akárhogyan is, a keresztyénség egésze, minden belső megosztottsága, avagy pluralizmusa ellenére is egy platformra került. Akárhogyan is, a keresztyén felekezetek, még ha sok tekintetben, főleg belső teológiai kérdésekben egymáshoz viszonyítva is határozzák meg önmagukat, egy csónakba kerültek. Ez egy teljesen új nézőpontot kínál a keresztyénség egészének az értelmezéséhez, sőt a felekezeti önértelmezéséhez is. Mert még az is kiderülhetne, hogy a keresztyén felekezetek minden történelmi szétszakítottságuk ellenére is akár még szövetségre is léphetnének annak érdekében, hogy egy ellenkultúrát hozzanak létre a sokszor igenis keresztyénségellenes szekuláris gondolkodás dominanciájával szemben. Nagy elvi előrelépés lehetne egy olyan közös keresztyén hit, amely felhagyva a múlt szembeállító szemléletein, meggyőződéssel vallja, hogy a szekularizmus messze nem a „történelem vége”, hanem éppenséggel egy poszt-szekuláris korszak küszöbén állunk.
De sajnálatos módon a Filemon Norbert által is képviselt gondolkodásmód a reformációban még mindig ősellenséget lát, ráadásul történelmileg tévesen. Összemossa a humanizmust a reformációval, s azt a téves következtetést vonja le, hogy a reformáció az embert tette meg legfőbb viszonyítási ponttá. Reformátusként most csak annyit akarok mondani, hogy Kálvintól minden távolabb állt, mint valamiféle emberközpontúság, sőt inkább egy mindenkinél radikálisabb Isten-központúságot képviselt, amelyből aztán következett az egyházkritikája is.
Azt viszont el kell ismernem, hogy ez az olvasat, mely szerint a reformáció úgymond előfutára a későbbi politikai szabadságtörekvéseknek, széles körben elterjedt nézet volt, olyannyira, hogy például a 19. századi magyar református önértelmezést is teljességgel áthatotta. Amiből csak az a következtetés vonható le, hogy sajnálatos módon lábra kapott egy olyan értelmezés is, amely soha nem értette meg a reformáció teológiai lényegét, hanem szimpla forradalmi eseményt látott benne. Így lett a reformáció a liberalizmus, a nemzeti függetlenség eszméje, a demokrácia előfutára, történelmi előkép a jelen politikai igazolására. Bizony, a Filemon Norbert által is képviselt reformáció-értelmezésnek van történeti előzménye és alapja, amiből számomra az következik, hogy a reformáció-értelmezések története is sok vonatkozásban önkritikus újragondolásra szorul.
A reformáció minden volt, csak nem forradalmi, hiszen nem egy, a korábbihoz képest totálisan új és más világkép felépítésére törekedett, hanem nagyon is a keresztyén hagyományon belül mozgott, s egy új-régi, de kizárólagosan keresztyén önmegértésre hívott, s azt hirdette, hogy az önreflexiónak az alapja nem lehet más, mint visszatérés az eredethez. Ezt az önkritikus mozzanatot egyenlővé tenni a keresztyén gyökerektől véglegesen elszakadó európai forradalmakkal eléggé sablonos és árnyalatlan eljárásnak tűnik. Ráadásul ez a szemléletmód adós marad azzal a válasszal is, hogy a vajon a reformáció miből bukkant elő? Holott nyilvánvaló, hogy ez a reformációban is megjelenő önreflexív és önkritikus mozzanat a keresztyénség lényegéből fakad, ti. keresztyénség jézusi-prófétikus hagyományából, amely nem elégszik meg a törvényvallás automatizmusaival, hanem mindig önmagára kérdez rá. Ezért a reformációt úgy beállítani, mintha az nem lett volna az egy egyetemes anyaszentegyház eseménye, hanem azon kívülre került, sőt azzal szembe került, eléggé merész állítás.
Ez számomra azért roppantul sajnálatos, mert amúgy a Filemon Norbert által is felvázolt történelemkép főbb vonalaival magam is egyetértenék. A kérdés valóban az, hogy hova tűnt a keresztyén Európa, s vajon ez a gyökereitől elszakadt kontinens képes lesz-e meghaladni civilizációs meghasonlottságát?
A reformációt megtenni „minden baj” okának számomra eléggé kétséges vállalkozásnak tűnik, de ennél számomra, a református számára most fontosabb, hogy elszomorító. Nem csak az igazságtartalmát, hanem a funkcióját illetően is. Ugyanis szembeállít keresztyéneket, akik pedig szövetségesek is lehetnének egy olyan domináns kultúra ellen, amely keresztyénség egészét már leírta.
S ha Filemon Norbert az írása végén kulturális ellenforradalomról beszél, akkor azt üzenem neki, hogy rám számíthatna, ha nem sorolna be az Európát romba döntő forradalmak örökösei közé. Nem vagyok az.
Református vagyok. De katolikus.
Hozzászólások