Aktív és passzív élet! Amint az életrevaló legény hívja a táncba a lányt, ugyanúgy Jézus is bátran megszólítja a tanítványait és hívja őket: „Gyertek emberek halászává teszlek titeket!” A fiatalok ott hagyják a halászhálót, a bankot (vámasztalt), mindent és az ekeszarvára téve a kezüket mennek, hátra sem néznek! Sajnos a mai Egyház inkább a sarokban ülő, petrezselymet áruló vénleányhoz hasonlít, aki várja, hogy jöjjön fehér lovon a szent, jólfésült keresztény, aki áhítattal hallgatja az ő panaszait, amiért oly kevesen kérik őt fel táncra!

Adná az Isten, hogy betöltsön Jézus Krisztus bátorsága, dinamizmusa, hogy merjük az evangélium örömével megszólítani a fiatalokat, ne a botrányoktól féljünk, hanem Istenben bízzunk! Higgyünk a mindmáig munkálkodó élet Urában!

Böjte Csaba: A mai Egyház a sarokban ülő, petrezselymet áruló vénleányhoz hasonlít - Magyar Kurír

Minden tiszteletem Böjte Csabáé, aki egyike azoknak a keresztényeknek, akik ki tudtak törni a szorosan vett egyháziasság viszonylagosan zárt világából, s tevékenysége társadalmi szintű elismerést tudott kivívni. Most mégis vitatkozni szeretnék vele, mert erőteljes szavakkal közölt véleménye nem egyedi, sőt régtől fogva nagyon is ismerős. Böjte Csaba itt egy, a mi református köreinkben is ismert önostorozó életérzést oszt meg az olvasókkal. Eszerint a kereszténység az oka annak, hogy nem tudja megszólítani a társadalmat. Magyarán az baj, hogy a kereszténység nem tudott megfelelően reagálni azokra a társadalmi folyamatokra melynek eredményeként nyomasztó kisebbségbe került, s az elegyháziatlanodás soha nem látott méreteket öltött. De vajon valóban úgy van-e, hogy egyes egyedül a keresztyénség a hibás valaha volt jelenlétének és befolyásának elvesztéséért? Én nem így látom. Sőt, azt gondolom, hogy néha a felesleges és indokolatlan bűntudat csak tovább bénítja az amúgy is legyengült kereszténységet.

Ezzel nyilván nem azt akarom állítani, hogy a kereszténységnek ne kellene mindig is önkritikusan szembe néznie önmagával, sőt a bűnbánat a kereszténység lényegéhez tartozik. Ám mégis az a benyomásom, hogy amikor a mai közbeszédben, tehát társadalmi szinten a keresztyénség múltja és jelene kerül szóba, akkor nagyon gyakran még a keresztényekben is túlsúlyossá válik a „bűnös kereszténységről” kialakított kép, s rendre elmarad annak a történelmi szerepnek a pozitív értékelése, amelyet a keresztyénség Európa történetében mégis csak betöltött. A kereszténységről egész egyszerűen széles körben kialakultak bizonyos negatív tartalmú sztereotípiák, s egyáltalán nem meglepő, hogyha ma az „utca emberét” kérdezzük, akkor többnyire nem tud semmit sem a kereszténységről, amit amúgy szégyellnie sem kell, vagy olyan szavak jutnak az eszébe, mint „inkvizíció”, „antiszemitizmus”, „maradiság”, „dogmatizmus”, „irracionalizmus” s lehetne tovább sorolni a jelzőket, amelyek egytől egyig arra utalnak, hogy a kereszténység valami idejétmúlt dolog, amelytől való elhatárolódás hovatovább természetes, úgymond a „modern” ember életérzésének a szerves része. A kereszténység mint olyan magyarázatra szorul, s ma Európában nem azt kell indokolni, hogy ki miért nem keresztény, hanem azt, hogy miért az.

Az az érzésem, hogy ez az általánosan elterjedt kép a kereszténységről alkalmas volt arra is, hogy  még a kereszténység körén belül is valamiféle indokolatlan bűntudatot váltson ki, amely igen gyakran abban az ismert jelenségben csapódik le, hogy ma, mikor a kereszténység megpróbálja elemezni a helyzetét a szekuláris társadalomban, akkor vezető szerepet kap valamiféle önostorozó lelkület, s a „bűnös kereszténység” egyoldalú képe csak tovább rombolja az amúgy is megtépázott keresztény önbecsülést.

Ez a keresztyénségről kialakított negatív kép nyilván visszamegy a francia forradalom aufklérizmusára, egyfajta radikális hagyományellenességre, amelyben az egyház, a kereszténység úgy tűnt fel, mint minden „rossznak” a forrása. Ám mégis a hatása olyan erős tudott maradni, hogy a kereszténységellenesség hovatovább „természetes tudatformává” vált, a kereszténység maga pedig úgyszólván bűnbakká a történelmi múltért. Sajnos, ez a kereszténységellenes vonulat csak tovább folytatódott a világháború utáni új Európában, s az lett a végső uralkodó gondolat, hogy a kereszténység nem lehet immár az új Európa eszmei alapja. A kereszténység egy a vallások közül, magánügy, nincs ugyan tiltva vagy üldözve, de nem is lehet rá többé úgy tekinteni, mint az európai kulturális emlékezet közösségi alapjára. Ez egy nagyon kifinomult, a kereszténységet ugyan nyíltan nem támadó, de a kereszténységtől igenis elvi távolságot tartó ideológia, amelynek a hatása szinte észrevétlenül itatta át emberek millióit azzal a gondolattal, hogy kereszténység és modernitás nem fér össze.

Erre persze az olvasó felhördülhetne, hogy azért ez túlzás. Ám azért az mégis csak elgondolkodtató, hogy ma, amikor a világon a legüldözöttebb vallás a kereszténység, miért van ez a megdöbbentő európai részvétlenség, avagy kényszeredett részvét a kereszténységgel szemben? Avagy mitől van az, hogy Európa önként szabadítja meg magát még maradék keresztény szimbólumaitól is, s vajon miért értelmezi át még megmaradt keresztény ünnepeit? Vajon nem arról van-e szó, hogy igenis, van itt egy ki nem mondott, de annál inkább gerjesztett kereszténységellenes korszellem, amelynek az értékvilágába a hagyományos kereszténység támogatása, valamiféle pozitív kereszténység-kép kialakítása már alig fér bele?

Az az érzésem, hogy ez az általánosan kialakult negatív kereszténység-kép a keresztényekre is hatott, ami abban nyilvánul meg, hogy nagyon gyakran úgy tekintenek önmagukra, mintha az, ami velük történt, csak és kizárólag rajtuk múlt volna. Ez a jelenség az, amit az angol úgy hív, hogy „blaming the victim”, amikor az áldozat van kárhoztatva, az áldozat egyúttal bűnbak is, mi több, az áldozat el is hiszi önmagáról, hogy ami vele történt, annak egyes egyedül ő az oka.

Holott nyilvánvaló, hogy ami a kereszténységgel történt, nem magyarázható pusztán a kereszténységgel, hanem ebben hihetetlenül nagy szerepet kapott egy olyan ideológia, amely a kereszténység folyamatos, társadalmi szintű jelenlétét nem tartotta többé kívánatosnak. Ha úgy tetszik, a kereszténység áldozat, mégpedig egy sajátosan értelmezett modernitás-gondolat áldozata.

Ettől még természetesen továbbra is érvényes a keresztény bűnbánatra hívás, s kereszténység bűneivel való mindenkori szembesülés. Ám mégis, talán itt lenne az ideje, hogy a „bűnös kereszténység” egyoldalú és igazságtalan ítéletének nyomasztó terhe alól felszabadítsuk magunkat, s abba kellene hagynunk ezt a fölösleges és indokolatlan önostorozást. Talán új öntudatra kellene ébrednünk.

Sajnos ezt nem látom Böjte Csaba soraiban, aki eléggé keresetlen szavakkal továbbra is az egyházat ostorozza, amely egyház „nem meri” megszólítani a fiatalokat, hanem csak vár, hogy jöjjön fehér lovon a „jólfésült” keresztény. Ez egész egyszerűen általánosságban nem igaz. Rengeteg papot, lelkipásztort ismerek, akik életüket tették fel arra, hogy hirdessék az evangéliumot és megszólítsák az embereket.

A valódi kérdés az lenne inkább, hogy vajon ma az egyház üzenete miért nem ér el az emberekhez? Vajon nem azért-e, mert van itt egy igenis „csinált” korszellem, s egész iparágak álltak rá a hagyományos kereszténység módszeres hiteltelenítésére?

Ami engem illet, én óvakodnék ettől a szélsőségesen önostorozó keresztény érzülettől, s nem szeretnék olyan áldozattá válni, aki önmagát tartja hibásnak még azért is, mert áldozattá vált.

 

Hozzászólások