Az „írástudók árulása”, az időzített aknák elrejtése az értelmiségi viták mélyén lelhető meg. Az egyet nem értés természetes attitűdje nem kellene, hogy mindenáron az egymás, szinte eretneki elutasításába torkoljon. Minden vitában hipotézisek ütköznek meg. (Sőt, a napok múlásában megéljük saját hipotéziseink változásait is!) Az értelmiségi viták közben mégis feltűnik és beárnyékolja a szürke állományt a reptilis harag. A kimondott/leírt hipotézis próféciává alakul, hirdetője prófétává, a tévedésmentes igazság egyetlen (győztes – vagy sértett, de meg nem értett) hirdetőjévé.

Soha nem fogjuk megérteni egymást? - mandiner.hu

   Már pedig a rend nem egyéb, mint a tulajdonnal bíró polgárság rendje. (Hatvany Lajos)                                                                                                                                                                                                                                 

Gágyor Péter kitűnő írása mélyen megérintett és gondolkodóba is ejtett. Hogy ne mondjam, magamra is vettem, hiszen a cikk a mai valóban ideges közéletünk elemzése kapcsán eljut az „értelmiség árulásáig”. Ez abban állna, hogy miközben a „köznép” éli/élné a maga normális életét („Ébresztőórára kelnek, magukra húzzák az atlétatrikót, felöltöznek és munkába indulnak. Beszélgetnek, félszemmel mobiljaikon figyelik a médiát is, érzik, értelmezni próbálják a szellemi frontok főszereplővé emelt villanásait, és fokozódik bennük a zavar.”), addig a különböző értelmiségi szekértáborok vallásháborút vívnak egymással, ahelyett, hogy tudomásul vennék, hogy küzdelmeik valójában csak hipotézisek küzdelme. S azért vettem magamra, mert ezek szerint egy olyan közéleti blog, mint a miénk, a maga szerény eszközeivel akaratlanul is hozzájárul a mai, valóban súlyos és feszültségekkel terhes helyzet további mélyítéséhez. Azt hiszem, azért ennél bonyolultabb a helyzet.

Gágyor Péter azzal indít, hogy szerinte a mai értelmiségi csoportok közti küzdelmek valójában csak hipotézisek küzdelme, s az a probléma, hogy a különböző áramlatok ezt nem hajlandók tudomásul venni, hanem saját hipotéziseiket próféciává növelik. Maradjunk annyiban, hogy ez is egy hipotézis a különböző világnézeti meggyőződések természetéről. Ha jól értem, Gágyor Péter azt mondja, hogy a különböző meggyőződéseknek nem kellene ennyire komolyan venniük önmagukat.

Csakhogy épp itt van a bökkenő. A világnézeti-valóságértelmezési meggyőződéseknek ugyanis az a természete, hogy igazságigénnyel lépnek fel. Nem pusztán arról van itt szó, hogy vannak különböző vélemények, amelyek békésen elvitatkozgatnak egymással, hanem arról, hogy mi az igazság. Persze, az amúgy titokzatos módon kialakuló beállítódások többsége ezt soha nem vallja be magáról, hiszen ki merne ma egy olyan állítással előállni, hogy „csak nekem van igazam”? Ám valóságosan mégis csak az a helyzet, hogy a saját meggyőződés minden világnézeti pozíció számára igazságként tűnik fel. Ha nem így lenne, akkor ugyan miért az lenne a meggyőződésem, ami? Ha a másiknak is igaza van, akkor ugyan miért az lenne a hitem, ami?

Ettől tud a helyzet ilyen drámaivá válni. A különböző világnézeti meggyőződések küzdelme úgy tűnik fel, mint élet-halál kérdése. És az is.

Ugyanis a különböző értelmiségi szekértáborok közötti vita csak a felszíni tükröződése a mélyben húzódó valóságos hatalmi igényeknek.  Nem lehet Gágyor Péter annyira naiv, hogy azt gondolja, az „értelmiség árulása” az oka a mai turbulens helyzetnek. Pont fordítva, ma kőkemény hatalmi harc folyik arról, hogy kik határozzák meg Európa sorsát. Kicsit nyersen fogalmazva: pénzről van szó. A mi kérdésünk pedig „csak” annyi, hogy Magyarország mennyiben és hogyan rendelkezhet önmagával az Unión belül? S ha ezt „pénzre” lefordítom: marad-e az ország perifériális összeszerelő üzem, avagy létrejön-e potens saját tulajdon?

Miután ez a hatalmi harc értelmezési kérdésekben csapódik le, nincs végleges válasz, s minden hiedelem és szokásos lózung ellenére a küzdő felek hisznek a saját igazságukban. S ebben a küzdelemben a világnézeti meggyőződéseket megfogalmazó értelmiség egyáltalán nem ártatlan, még ha ellenállhatatlan vágyat is érez magában a kívülállásra, valamiféle elvont, „független” és „ártatlan” szerepre. Ez az értelmiség szentimentalizmusa. Van, aki felvállalja, hogy valójában egy kőkemény hatalmi harc része, van, aki nem. Én vállalom, pontosabban a tudatában vagyok annak, hogy nincs „intellektuális ártatlanság”. Nem is jelenek meg egy idő óta a Mandineren.

S mi köze ennek az egésznek a keresztyénséghez – ha már egyszer keresztyén blog vagyunk? Mert azt ugyebár lépten-nyomon látni, hogy ebben a mai értelmiségi-intellektuális vitának álcázott hatalmi küzdelemben a keresztyénség szerepe újra és újra előjön. Mégpedig mindegyik oldalon. Le kellene már számolni azzal a naiv tévhittel, hogy a keresztyénség amolyan „kívülálló”, amelynek valójában semmi köze a mai közéleti küzdelmekhez. Arról van szó, hogy ha akarjuk, ha nem, mint minden vallás, a keresztyénség is betölthet és be is tölt nagyon is komoly ideologikus szerepet, vagyis a különböző hatalmi igények eszmei bázisaként is működik. A keresztyénséggel csak az a „probléma”, hogy egyaránt meríthet belőle mindkét/vagy több oldal is. Figyeljük csak meg, hogy például a migráns-kérdésben mindkét álláspont alátámasztható keresztyén érveléssel, attól függően, hogy ki milyen keresztyénség-olvasatot használ. De ez nem baj. Sőt.

Nos, ami engem illet, nem értek egyet Gágyor Péterrel, s nem hinném, hogy pusztán arról lenne szó, hogy hipotézisek küzdenek itt egymással, s az értelmiséggel az a baj, hogy túl komolyan veszi önmagát.

Többről van itt szó. Közhely, hogy a mindenkori jelen embere sokszor érzi úgy, hogy sorsdöntő időket él, de most mintha tényleg ilyen időkben élnénk. Magyarország jövője a tét, s számomra – nem mellékesen az is – hogy ebben a jövőben a történeti keresztyénség képes lesz-e újra önmagára találni.

Hozzászólások