A szélsőjobboldaliak intoleranciája élhetetlenné teszi Európát. Valójában ők okozzák a terrorcselekményeket – vessük csak tekintetünket Európa határain túlra, és lássuk, hogy iszlamofób közbeszéd nélkül milyen békés és befogadó világ létesült Líbiában, Szíriában vagy Afganisztánban! Ha Európában végre megvalósulna a tolerancia, az erőszak is egy csapásra megszűnne – ahogy London is a nyugalomnak és a kultúrák békés egymás mellett élésének legszebb példáját szolgáltatja azóta, hogy lakóinak többsége muszlim polgármestert választott. A nyitott határok politikájára leginkább azért van szükség, mert még mindig túl sok fasiszta lakja Európa országait: Németországban a bevándorlásellenes párt csaknem nyolc százalékon áll, miközben Franciaországban a Nemzeti Front húsz százaléknál is többet ért el. Ilyen ellenséges közegben, ennyi rasszizmus és előítélet kereszttüzében lehetetlen embereket integrálni – kár meglepődni azon, hogy néhányuknál elszakad a cérna.
(...)
Az intézményesült kereszténység, vagyis a pápaság ugyanígy nem tehető felelőssé az inkvizícióért meg azért a rengeteg gonoszságért, amit az évszázadok során Krisztus nevében elkövettek – máig ható történelmi bűn, hogy II. János Pál ezekért bocsánatot kért, megteremtve ezzel a jelenleg tomboló iszlamofóbia hivatkozási alapjait.
Puzsér Róbert: Megmagyarázni a megmagyarázhatatlant - Magyar Nemzet
A közélet iránt érdeklődő állampolgárként mindig érdeklődéssel olvasom Puzsér Róbert írásait. Szellemes, provokatív, bátor, kerüli az ismert szekértábor-kliséket, el tudja hitetni az olvasóval, hogy tényleg saját véleménye és meggyőződése van, s ha valamely álláspontja adott esetben egybeesik is valamely politikai csoportosulás nézetével, soha nincs az embernek olyan benyomása, hogy szimpla szócsővé vált. Éppen ezért csodálkozom mostani írásán, amely – az én olvasatomban legalábbis – eléggé egyoldalúra sikeredett, s nem látok benne mást, mint világnézeti előítéletektől, hogy ne mondjam dogmáktól hemzsegő valóságértelmezést, amely ahhoz az egyébként jól ismert, számomra eléggé abszurd megállapításokhoz vezet, miszerint „A szélsőjobboldaliak intoleranciája élhetetlenné teszi Európát. Valójában ők okozzák a terrorcselekményeket…”, vagy: „Az intézményesült kereszténység, vagyis a pápaság ugyanígy nem tehető felelőssé az inkvizícióért meg azért a rengeteg gonoszságért, amit az évszázadok során Krisztus nevében elkövettek – máig ható történelmi bűn, hogy II. János Pál ezekért bocsánatot kért, megteremtve ezzel a jelenleg tomboló iszlamofóbia hivatkozási alapjait.”
Lehetne itt sok mindennel vitatkozni, például azzal, hogy mit is ért Puzsér Róbert „szélsőjobboldaliság” alatt. Vélhetően mindenki az, aki nem a nyitott társadalom, a kulturális pluralizmus, a határtalan befogadás híve. Avagy lehetne vitatkozni azzal az eléggé kacifántos gondolatmenettel, hogy miként is vált II. János Pál pápa a „tomboló iszlamofóbia” hivatkozási alapjának megteremtőjévé.
De nem azért írom ezt a cikket, hogy vitatkozzam. Szeretném megérteni Puzsér Róbertet, s az általa is képviselt gondolkodást. Mégpedig azért, mert ez az írása – szemben sok más dolgozatával – semmi eredetiséget nem tud felmutatni, hanem sokkal inkább visszhangoz egy liberális világlátást, egy világnézeti dogmát, amely minden önmagáról vallott nyitottsága ellenére nagyon is zárt és kizárólagos, s minden retorikusan hangoztatott toleranciája ellenére nagyon is intoleráns.
Mondom, nem akarok vitatkozni a vita kedvéért, megérteni szeretnék. S ha jóindulattal közelítek ehhez a ma uralkodó dogmához, amely Puzsér Róbert írását is uralja, s amely ma – migránskérdésben – a domináns európai vélemény, akkor látok egy meggyőződést, egy hitet, amely a liberalizmus számára úgy tűnik fel, mint megfellebbezhetetlen és végső igazság, s aki ettől eltér, avagy ezt megkérdőjelezi, az egész egyszerűen fasiszta. Így lesz Puzsér szerint mindenki szélsőjobboldali, iszlamofób, fasiszta, aki vitatkozni merészel a mai Európa tolerancia-ideológiájával.
Ez a dogma az egyetemes emberiség megjavíthatóságába vetett hiten alapul. Azon a meggyőződésen, hogy csak tolerancia kell, s általa megvalósítható az egyetemes és békés emberi együttélés. Ám a tolerancia útjában éppen a hagyományos kultúrák és civilizációk állnak, s ezért arra kell törekedni, hogy azok jelentőségét, identitásalkotó jellegét minimalizálni kell. Nem utolsósorban úgy, hogy ne kapjon hangsúlyt a kulturális és erkölcsi hagyományok közötti különbözőség. Az emberi nem feltételezett eszményi egysége erkölcsileg problematikussá tesz mindenféle megkülönböztetést. E meggyőződésből fakad az a nézet, hogy illegális bevándorlás és terrorizmus között nem szabad összefüggést látni, valamint nem szabad azt mondani, hogy a különféle identitáshagyományok adott esetben kizárhatják egymást. Így születik meg az az abszurd nézet, hogy a terrorizmus oka a tolerancia hiánya, vagy az, hogy iszlamofóbia hivatkozási alapjának megteremtője maga II. János Pál pápa. Puzsér gondolatmenetében vélhetően azért, mert a pápa a múltban elkövetett bűnöket az egész keresztyénséggel hozta összefüggésbe, tehát kollektív identitásra hivatkozott. Ami nem megengedhető, hiszen ezzel létrejött egy olyan érvelési metódus, amely az egyént és a közösséget összekötve a közösségből magyarázza az egyént. Ez tilos. Ezért az iszlámot és a terrorizmust – még ha adott esetben nagyon árnyaltan is –, de nem szabad összefüggésbe hozni, mert ez ellentmond annak a dogmának, hogy nincs más, csak a szabad, minden előzetes kulturális hagyományaitól mentes egyén, aki képes a toleranciát akadályozó közösségi beágyazottságok meghaladására. E dogmatikus liberális világkép számára maga a civilizáció fogalma is rosszul hangzik, s tagadja azt, hogy a történelmi múlt kulturális hagyományainak bármiféle szerepe is lehetne a jövőben, sőt azok éppenséggel akadályai az egységesülési folyamatoknak. Ezért tehát a migráció értelmezésében a liberális nézőpont szerint félre kell tenni mindenféle kollektív-kulturális-civilizációs nézőpontot, s még csak véletlenül sem szabad identitáshagyományokra hivatkozni, mert az megkülönbözet, s ezért az egyetemes tolerancia útjában áll. A multikultúrának működnie kell, még akkor is, ha ezernyi tapasztalat támasztja is alá, hogy nem működik. Innen érthető az is, hogy a liberális nézőpont szerint a sorozatos terrorcselekmények is elvesztik valódi kulturális jelentőségüket, még akkor is, ha azokat vallási-kulturális motivációkból követik el. Sőt, az európai populáció azon része a hibás, amely nem átall a migrációban kulturális fenyegetettséget látni. így lesznek ők fasiszták és gyűlölködők, s a terrorizmus közvetett támogatói. Így lesz a keresztyénségből ismét bűnbak, s II. János Pál pápából az iszlamofóbia hivatkozási alapjának megteremtője. Mert bocsánatot mert kérni a keresztyénség nevében a keresztyénség nevében elkövetett bűnökért. A bűne az, hogy a keresztyénségben közösségi identitást látott, s az egyént a közösségből származtatta. Ez tilos. Csak azt nem tudom ezek után, hogy keresztyénként szabad-e még bűntudatot éreznem a holokauszt miatt, merthogy az a keresztyén Európában történt, avagy azt kell mondanom, hogy semmi közöm hozzá? Ez a liberális dogma egyén és hagyományközösség virtuális szétválasztása révén gondolja elérhetni a tolerancia megálmodott világát, s ezért nem megengedhető számára, hogy a terrorizmusban kulturális konfliktust lásson, s pláne nem civilizációk küzdelmét. Innen érthető az is, hogy ebbe a világképbe nem fér bele a "keresztyén Európa" fogalma sem, sőt egyenesen értelmezhetetlen. De miután civilizációs hátterű konfliktus nincs is, mert az ugyebár ontológiailag nem létezhet, ez a dogmatikus világkép nem is tud magyarázatot találni az iszlamista terrorizmus jelenségére, s megszületik a számára megmagyarázhatatlan értelmezése a Puzsér-féle megfogalmazásban: "Merjük végre kimondani a nyilvánvalót: az erőszaknak nincs vallása és nincs bőrszíne – csakis pénisze van." Most már csak azt nem tudom, ez az állítás a terrorrizmusról szól-e, avagy Puzsérról?
Ez a dogma olyannyira erős, hogy képes elhitetni, hogy csak a hagyományos kultúrák meghaladására van szükség, s máris megszületik a tolerancia szép új világa, a kulturálisan egyneműsített univerzum, mert kölcsönösen és egyetemesen mindenki lemond saját történeti-közösségi identitásáról. Ez lenne a nyitott társadalom, a megvalósuló kulturális sokszínűség, de valójában kulturális uniformizmus világa, amelyben egymást kizáró hagyományok boldogan élnek együtt, miután már végképp lemondtak sajátszerűségeikről, az önmegkülönböztetés igényéről, s felolvadtak egy közelebbről soha meg nem határozott, kontúrok és karakter nélküli kulturális egyvelegben, amelyben az egyén hőn áhított szabadsága hagyományszakadás árán valósul meg az egyén privát szférájában.
Csak az a baj ezzel a dogmával, hogy miközben toleranciát hirdet, pont azokkal szemben nem toleráns, akik nem értenek vele egyet. Így uralja Európát egy dogma, amely úgy van beállítva, mint a végérvényes és színtiszta igazság.
Nem az. Csak egy történeti képződmény, egy ideológia, amelynek az a célja, hogy évezredes kulturális-civilizációs örökségeket számoljon fel egy soha nem igazolt, eszményien egységes, és különbözőségektől mentes emberiség-kép jegyében.
Konzervatívként az a véleményem, hogy természetesen, egy ilyen világképnek is van létjogosultsága. Ám azt nem gondolnám, hogy mindazokat, akik ezzel nem értenek egyet, már démonizálni kellene.
Hozzászólások