És hogy mi köze a szekularizációnak a gazdasági fejlődéshez? Rubin szerint az, hogy a vallási vezetők és az intézményes egyházi struktúra közhatalmi szerepe megnehezíti a tudomány fejlődését. A vallási vezetők megpróbálják ellehetetleníteni a teológiai dogmákkal ellentétes tudományos kutatásokat. Minél fontosabb szerepe van a vallásnak a politikai hatalom legitimációjában, annál nagyobb politikai befolyással bírnak az egyházi személyek, és annál könnyebben akadályozzák a tudomány fejlődését – véli Rubin. Ráadásul a vallási vezetők gyakran bizalmatlanul tekintenek a bankokra és a kamatos hitelezésre, ami nehezíti a kapitalizmus, a szabad kereskedelem és az iparosodás megindulását.
Köszönet a Metazinnak, ismerteti Joel Mokyr recenzióját egy fontos könyvről, amelyet Jared Rubin amerikai gazdaságtörténész írt egy ma – az iszlám érzékelhető közelkerülésével – ismét nyomasztóan aktuálissá vált, ám annál rejtélyesebb jelenségről: vajon miért van az, hogy a Nyugat gazdasági vonatkozásban „leelőzte” az iszlám által uralt Közel-Keletet? A kérdésre nincs végleges válasz, az okok is nyilván rendkívül összetettek. A recenzióból azonban az tűnik ki, hogy Jared Rubin is követi a már ismert okfejtések sematizmusait, s azzal magyarázza a nyugati fejlődés előretörését a Közel-Kelettel szemben, hogy Nyugaton az egyház elveszítette politikai-legitimiációs hatalmát, s ezzel megszűnt az a képessége, hogy a maga doktrinális merevségével a tudomány útjába álljon. Közel-Keleten az „egyház” – ahogy Jared Rubin kedves következetességgel a kalifátusokat titulálja – nem ment át hasonló hatalomvesztésen, megőrizte erejét, következtetésképp képes volt a tudomány fejlődésének ellenállni, s ez okozta a Közel-Kelet fokozatos lemaradását a Nyugattal szemben. Magyarán, ha jól értem Jared Rubint, a szekularizáció a kulcsa Nyugat sikerének. Ha pedig így áll a helyzet, akkor bizony a jeles szerző nem állt elő semmiféle új elmélettel, sőt, egy eléggé avítt történelem-értelmezési modellt fényez újra, amit az egyszerűség és közérthetőség kedvéért hívhatunk akár marxizmusnak is, ámbár a szekuláris messianizmusnak ez a formája nyilván korábbi eredetű. De menjünk sorjában.
Először is, nem pusztán az a hamis tétel zavar, hogy a szekularizmus ismét úgy jelenik meg, mint az úgynevezett fejlődés és haladás motorja. Ezt ismerjük. Hanem a két világvallás kontextusában – láss csodát – a keresztyénség Rubin olvasata szerint (is) mégis úgy jelenik meg, mint valamiféle pozitív alapkörülmény, amelyben egyáltalán lehetségessé vált egyház és politika szétválása. Szemben az iszlámmal, amely nem tette lehetővé a politikai hatalom önállósodását. Kicsit irónikusan, mily nagy áldása is volt az Úristennek a keresztyénség a Nyugaton, amelyet le lehetett vetkőzni, csakhogy megvalósuljon a hőn áhított haladás. Azért megmosolyogtató ez az ellentmondásosság, mert a szekularisták, így Rubin is – legalábbis a recenzió tanúsága szeint – amúgy nagy előszeretettel beszélnek úgy a keresztyénségről, mint a történelmi fejlődés kerékkötőjéről, de ilyenkor valahogy mindig elfelejtik feltenni azt a kérdést, hogy vajon mitől válhatott Nyugat Nyugattá, ha ugyan nem attól, hogy a keresztyénségben már eleve megvolt valami, valami olyan lényegi vonás, amely ezt a Rubin által (is) progressziónak értelmezett történelmi utat lehetővé tette ? Sőt, eme szekularista tudatfejlődés oda jutott, hogy megfeledkezett saját kulturális-eszmei forrásairól, s teljes magától értetődőséggel egyenesen a keresztyénséggel szemben határozza meg önmagát, demonstratív módon tagadja saját eredetét. Persze, érthető a kérdés kikerülése, mert akkor fel kellene tenni azt a kérdést is, hogy vajon miért a keresztyénségből nőtt ki a ma ismert Nyugat, s miért nem egy másik vallásból? Ez viszont azzal a kínos fejleménnyel járna, hogy be kellene ismerni azt is, hogy a mai Nyugat is keresztyén gyökerű, de ez viszont ellentmondana a civilizációs hagyományok folytonosságát tagadó szekuláris messianizmusoknak. Rubin javára legyen mondva, legalább elismeri a keresztyénség történelmi szerepét, habár adós marad azzal a válasszal, hogy miért is sikerült itt, a Nyugaton a politikai hatalomnak leválnia az egyház hatalmáról. Talán azért, mert a nyugati út meghatározó figurái, például egy Descartes vagy Kant maguk is keresztyének voltak. Nem úgy áll az helyzet, hogy volt az egyház, a keresztyének, s velük szemben voltak a „nem keresztyének”, akik „le akarták rombolni” az egyház hatalmát. Épp az a különös, hogy a Nyugat belső dinamikáját és lüktetését keresztyén szereplők adták, mint ahogyan a hagyományosan felvilágosodásnak nevezett történelmi fordulatot sem „nem keresztyének”, avagy „hitetlenek” kezdeményezték. Nagyon is keresztyének voltak.
S ebben valójában a keresztyénség mindenkori reflexív-prófétikus jellege érhető tetten – szemben az iszlám törvényvallási hangsúlyaival – , amiről azonban sajnos ma már a felvilágosodás mai örökösei hajlamosak megfeledkezni. De Rubin számára a vallások belső tartalmai egyneműek, mintha bizony a vallásokat dekára mérnék, s mintha bizony nem lennének alapvető lényegi különbségek, amelyeknek évezredes identitásalkotó következményeiről csak egy szekularista gondolhatja azt, hogy egy mozdulattal meghaladhatók.
Ezt az önfeledt tudati mozzanatot vélem felfedezni Rubin alapkérdésében is, aki arra szentel könyvet, hogy megfejtse a titkot: miért „győzte le” a Nyugat a Közel-Keletet? Én azért nem szaladnék ennyire előre. A meccset le kell játszani, hogy megtudjuk a végeredményt. Csakhogy a meccsnek még nincs vége, figyelmeztetném Rubint és az összes haladáshívőt. Korai még pezsgőt bontani. Rubin gondolkodásában az a sematizmus, hogy minden további nélkül adottságként kezeli a nyugati fejlődés előnyét, mintha bizony teljeséggel egyértelmű lenne, hogy a történelem úgymond „fejlődik”, s a fejlődés „győztese” az, aki a gazdagabb lesz. Innen nézve a kulcskérdés nyilván a tudomány, vélhetően a természettudomány fejlődése és szerepe, mint amely képesség jóformán az egyetlen és kizárólagos eszköze a „fejlődés” fokozásának, s az emberi életminőség jobbításának. S Nyugat azért lett úgymond a „győztes”, mert megszabadult az egyház doktrínáitól, s ekként szabaddá vált az út a tudomány számára, s a belé vetett messianisztikus hit immár garantálja előnyét.
Ám ez a modell eléggé avítt, egy régi sablon, amely hisz az emberi életminőség mechanisztikus megjavíthatóságának eszméjében, s a gazdasági hogylétet az életminőség egyedüli garanciájává lépteti elő. Csak közben arról feledkezik meg, hogy azért vannak itt még nyitva maradt kérdések, amelyek alapvetőek abban a vonatkozásban, hogy a különböző embercsoportok mire is viszik ebben a történelmi vándorlásban.
Például a hit az emberi élet értelmében. Lehet, hogy a Nyugat gazdasági értelemben a „győztes” a jelen állás szerint, ám ebből nem vonnék le messzemenő és végleges következtetéseket, pláne nem azt – ahogy Rubin teszi - ,hogy az iszlámnak is az a „baja”, hogy nem esett át a szekularizáció tehermentesítő aktusán, s így még ma is kénytelenek koloncként magukkal hurcolni az „egyház” normatív és legitimációs valóságát. Rubin csak azt nem érti, hogy az iszlámot nem lehet megérteni a nyugati történelemértelmezési modell marxista sablonjaival. Miből gondolja Rubin, hogy a nyugati modell „a” fejlődés maga, hogy tehát ami a Nyugaton egyház és politika szétválásában megtörtént, az valamiféle egyetemes történelmi szükségszerűség? Sajnos itt is tetten érhető a nyugati gondolkodás néha egészen ijesztő korlátoltsága, amely más kultúrákon is hajlamos számon kérni a saját maga sablonjait. Rubin fejében vallás és modernitás nem bír összeállni, ellentmondásnak tűnik fel, s ezzel nyilván nincs egyedül. Ez a nyugati sablon. Csakhogy az, ami egy nyugati mentalitás számára ellentmondásként tűnik fel, nem biztos, hogy ellentmondás egy másik kulturális kontextusban. Rubin a szekularizációt számon kéri az iszlámon. Ez igazán kedves, s benne van mindaz a nyugati gőg, amely a saját maga történelemértemezését úgy tünteti fel, mint valamiféle kanonikus modellt. Vagyis azt várja Rubin, s vele együtt nyilván a haladáshívők jelentős, s a mai Európát is meghatározó tábora, hogy az iszlám adja fel és szüntesse meg önmagát, az Istenért, ne legyen már az, ami, legyen inkább olyan, amelyik engedelmesen követi a valójában korlátolt módon univerzálisnak kikiáltott nyugati utat. Természetesen tudományos alapon. Naná.
Hogy mi lesz a vége ennek a „küzdelemnek”, még nem tudjuk. Ám puszta paraszti ésszel azt gondolom, hogy nem az lesz a „nyerő”, aki gazdagabb, hanem az, akinek erősebb a hite.
Akárhogyan is, ebben a Nyugat vesztésre áll. Nos, ennyit a történelmi fejlődésről, a tudományról, a gazdagságról mint az emberi életminőség egyedüli alapfeltételéről, és efféle csacskaságokról.
Hozzászólások