Brit önkormányzat behódolt az iszlámnak: kötelező a mohamedán ima - Dzsihádfigyelo blog videói
Egy brit önkormányzat képviselőtestületi ülése előtt a polgármester imára szólítja fel imámját, aki először arabul (!) szólal meg a hivatalos alkalmon, majd az imát bevezető angol nyelvű szövegben a manchesteri terrortámadás áldozataira úgy emlékezik, mint „akik elhagytak bennünket”. Az imám – vallásához híven – úgy imádkozik Allah-hoz, mint aki „minden világok ura” (Lord of all the worlds), „akiben a legtöbb szeretet van, aki a legkönyörületesebb, aki az ítélet napjának ura, akit egyedül imádunk” (the most affectionate, the most merciful, master of the day of judgement, you alone we worship). Továbbá az imám imádkozik az áldozatok hozzátartozóiért, hogy ne a „negatív” gondolatok uralják őket. Vagyis: ne gondoljanak semmi rosszat az iszlámról.
Nem ismerhetem az önkormányzat konkrét belső helyzetét, pontosan milyen megfontolások vezették a képviselőtestületet, hogy egy muszlim imám imája vezesse be ülésüket. Annyit tudunk meg, hogy polgármester muszlim vallású, tehát valószínűleg komoly iszlám hátterű támogatottsága lehet, s a gesztus mögött vélhetően politikai megfontolások állnak. Látnia kell a muszlim szavazóknak, hogy a polgármester vallási hovatartozása nem valamiféle suba alá rejtett dolog, s polgármesternek meg érzékeltetnie kell, hogy ő továbbra is ragaszkodik hitéhez. A képviselőtestület nem muszlim tagjai pedig jól felfogott politikai érdekből hozzájárulnak ehhez a vallási körítéshez. De ennyi elég is a spekulációból.
Lehetne továbbá felháborodni azon, ahogyan az angol nyelvű film is teszi, hogy az imám enyhén szólva is megszépítő, a lényeget elkenő imádságot mond, amelynek az a célja, hogy hangsúlyozza: az iszlám is elítéli a szélsőséges erőszakot. De ugyanakkor az ima nem mondja ki, hogy a manchesteri támadás áldozatai nem csak úgy „elhagytak bennünket”, hanem muszlim vallású szélsőségesek brutális módon megölték őket.
De ezt a vonalat is hagyjuk. Háborogni lehetne, de látni valóan az európai elit gondolkodását a sok és széleskörű felháborodás egyáltalán nem hatja meg, s az átlagembernek teljesen az a benyomása, hogy a terrorizmus és áldozatainak mindennapos jelensége már az elfogadott forgatókönyv része, s az egész szörnyű történet be van csomagolva egy megszépítő ideológiába, miszerint az „iszlám nem ilyen”, csak a muszlim hitűek töredéke vall ilyen szélsőséges nézeteket. Ami valóban így is van, csakhogy miután az iszlám egy milliárdos nagyságrendű világvallás, az valahogy mindig a homályban marad a politikai korrektség egyáltalán nem korrekt tájékoztatásában, hogy vajon hány százalékuk vallhat radikális nézeteket. Mert akkor kiderülne, hogy bizony ez a töredék is lehet ijesztően sok.
Ami azért mégis új számomra, hogy az iszlám európai megjelenése miként módosítja, és szinte észrevétlenül torzítja el az állam világnézeti semlegességének európai alapelvét.
Az ember azt gondolhatta volna, hogy az iszlám európai térhódítása tovább fogja szekularizálni Európát, ugyanis ez az elv nem engedi meg, hogy a vallási vagy egyéb világnézeti magán-meggyőződés az állami élet szintjein bármiféle hivatalos formában is megjelenjék. Ebben is megmutatkozik állam s egyház szétválasztásának elve. Azt gondolhattuk volna, hogy majd az iszlám is alkalmazkodik ehhez az elvhez, s ha történetesen egy muszlim hitű európai polgárt választanak meg valamilyen államigazgatási posztra, akkor az illető alkalmazkodik ahhoz az elvhez, hogy a hite, vallási meggyőződése magánügy.
Ebből az önkormányzati ülésből viszont nem csak az derül ki, hogy a polgármester muszlim vallású, hanem és főleg az, hogy – egyébként követve az iszlám alapelvét a muszlim hit egész társadalmat és az állami életet is átható és átjáró jellegéről – a hitét nem tekinti magánügynek, hanem polgármesterként is valamiképp érvényre akarja juttatni. Ez persze egyenesen következik az iszlám természetéből, amely valójában nem is ismeri állam és egyház szétválasztásának elvét, s nem is tud nagyon mit kezdeni a világnézeti semlegesség sajátságosan nyugati eszméjével. Azt csak a nyugat nem érti, hogy bizony van olyan világnézet, ahonnan értelmezve az állam világnézeti semlegessége maga az abszurditás.
Mondhatnánk tehát, hogy a bevezető muszlim ima egy szép és humanitárius gesztus a muszlim hitűek felé, csak hát ezzel az a probléma, hogy megsérti az állam világnézeti semlegességének elvét, s olyanokat is bevon az iszlám hitvilágba, akik annak nem részesei. Ezzel pedig a nem muszlim hitűek, köztük az egyházias és kulturális keresztények, sőt ateisták és agnosztikusok, valamint más vallásúak érzékenységét is sértheti. Nem tudom például, mi járhatott a képviselőtestület nem muszlim tagjainak a fejében, amikor az imám az imádságában hitet tett Allah mellett, mint aki egyedül a világ ura, akit egyedül imádunk.
Az állam világnézeti semlegességének elve pont arra a meggyőződésre épül, hogy egy társadalom világnézetileg sokszínű, s ezért az állam hatalmát alátámasztó ideológia nem lehet részrehajló, mert ezzel óhatatlanul is bizonyos világnézeti csoportokat favorizál, míg mások érzékenységére nincs tekintettel. (Az már más kérdés, hogy a világnézeti semlegesség elve is ideológia, tehát miközben az állam világnézeti semlegességének ideája ideológiamentesnek akarja feltüntetni magát, valójában nagyon is masszív ideologikus tartalmat közvetít. – De ezt most hagyjuk.)
Ami igazán kérdéseket vet fel esetünkben, hogy úgy tűnik, az állami világnézeti semlegességének elve – amennyiben az iszlámnak teendő politikai gesztusokról van szó – borul, s ezzel valójában megvalósul a klasszikus kettős mérce esete.
Úgy tűnik, az iszlám jelenléte nemhogy tovább erősítette volna a világnézeti semlegesség elvét, hanem torzulásokat idézett elő benne, s ezzel létrejött valamiféle egészen abszurd értékskálája a különböző csoportérzékenységekhez való viszonyulásnak. Van, akiknek az érzékenysége számít, van, akiké kevésbé.
S ebben a fura helyzetben, a világnézeti érzékenységek sajátos és abszurd „versenyében” nyilvánvalóan a keresztyénség lett a vesztes, és sajnálatos módon, de mégis azt kell mondjam, a muszlim hitűek érzékenysége lett a mérce, a politikai korrektség igazodási pontja. Rendben van, figyelni kell mindenki érzékenységére, még muszlim felebarátaink érzékenységére is.
Ám mégis az a helyzet, hogy ez a tapintat és a mások iránti érzékenység olyan abszurd helyzethez vezetett, hogy a kulturálisan keresztyén gyökérzetű Európa a világnézeti semlegességre, valamint más hitek érzékenységére hivatkozva a keresztyénség nyilvános jelenlététől úgy fél, mint ördög a tömjénfüsttől, miközben nem tűnik fel, hogy az iszlámnak tett gesztusok legalább annyira sértik a semlegesség elvét, pont azt az elvet, amelynek alapján a „hivatalos” európai ideológia a keresztyénséget száműzte a politikai térből.
Nem csoda, ha egyre szélesebb körökben erősödik meg az a nézet, hogy ez egy kulturálisan öngyilkos politika. Nem lehet tudni, hogy mi a célja, de a világnézeti semlegesség értelmezésében tapasztalható kettős mérce alkalmazása, a különböző csoportérzékenységek látható hierarchiája tökéletesen alkalmas egy olyan teória alátámasztására, hogy ami itt valójában folyik a világnézeti semlegesség tetszetős ideológiájának leple alatt, az valójában a kulturálisan keresztyén hátterű európai identitás teljes felszámolása. A keresztyén vegye le a keresztet, keresztelje át ünnepeit, ne legyen semmiféle ima semmilyen hivatalos testületi ülés előtt, de a muszlim polgármester szólíthatja imámját. A keresztyénség tűnjön el a nyilvánosságból, de ha egy muszlim polgármesterről van szó, akkor az más. (Egyébként azt sem értem, mi köze a nyilvánosságnak ahhoz, hogy egy közszereplő milyen hitű? Miért kell nekem megtudnom, hogy egy adott polgármester milyen hitű? Mi közöm hozzá, s mi köze a hitének az általa betöltött tisztséghez?)
Jó lenne már, ha valaki onnan az európai elitből elfogadható, racionálisan is könnyen belátható magyarázatot tudna adni arra, hogy miért ragaszkodnak ennyire a toleranciának, a világnézeti semlegességnek, a mások iránti érzékenységnek ehhez a féloldalas, politikailag egyáltalán nem korrekt, sőt leplezetlenül részrehajló értelmezéséhez.
Amúgy pedig Oldham példáján fel vagyok háborodva, s bizonyára nem véletlen, hogy nem egyedi és kivételes esetet látok benne, amely úgymond szembemegy a trenddel. Inkább előrevetíti a jövőt. Mert mi annyira érzékenyek vagyunk, hogy önmagunkat utáljuk, de az iszlámot szeretjük. Mert mi nagyon-nagyon humanisták vagyunk.