Mindkét esetben az a kérdés, hogy a katalán identitás alárendelődik-e egy összspanyol identitásnak.
(...)
...külföldről senki sem nyilatkozott úgy, hogy érvényesnek tekinti a népszavazást, és már alig várja, hogy felvehesse a diplomáciai kapcsolatot a független Katalóniával. Ráadásul, ha egy kisebbség több jogot harcol ki magának, akkor abból erőt merít Európa többi kisebbsége is.
Vannak helyzetek, amikor a történelem elég brutálisan és nyersen megmutatja önmaga valódi természetét. Ez most ilyen. A katalánok függetlenedni szeretnének, a spanyolok nem engedik, az uralkodó, amúgy melldöngetően értékalapú demokratikus közvélemény hallgat. Borítékolható, hogy a katalán kiválásból nem lesz semmi, szerencsés esetben lesz majd valamiféle megállapodás. S hiába gondolja most úgy az istenadta katalán nép többsége, hogy az egész csak úgymond szavazási kérdés, a demokráciának nevezett berendezkedés végrehajtásának ügye, ha egyszer a közvetlen összspanyol érdek és a nemzetközi hatalmi konstelláció a függetlenedési törekvéseket nem támogatja. A történet nagyon tanulságos, mondhatnám példabeszéd, mert lényegében megmutatja, hogy az amúgy békésre sminkelt történelmi csendéletek mögött valójában mindig az erők valamiféle egyensúlya és kiegyezése áll. De vannak pillanatok, amikor a nyers erő nem bírja elrejteni magát semmilyen erkölcsileg magasztos ideológiába, s ilyenkor a demokráciába világában is beáll a kognitív disszonancia, érték és valóság konfliktusa, s kiderül az igazság: csak az erő számít. Az összes többi csak moralizáló szépelgés. Amivel nem azt akarom mondani, hogy a katalánoknak feltétlenül igaza van.
A katalánok történetéről, függetlenségi törekvéseiknek mozgatórugóiról bőven talál anyagot az érdeklődő olvasó. Ami érdekes számomra ezúttal, maga a jelenség, amely, akárhogyan is, tényszerűen felülírja a globalizációról szóló ama beszédet, hogy a világ egységesülési folyamatai gazdaságban, kereskedésben, pénzügyekben szükségszerűen meghaladják a partikuláris csoportidentitásokat, melynek következtében ezek a hagyományos lokális tudatok elvesztik tartalmukat, s létrejön a már nem fragmentált embertudat, felolvadva az egyetemes emberiség elvont eszméjében.
Minden jel arra mutat, hogy noha kétségtelenül vannak egységesülési folyamatok, a kereskedelmi –gazdagsági - pénzügyi hálózatok valóban keresztül-kasul szabdalják a világot, valamiért ez a körülmény sem képes felszámolni a csoportidentitásokat. Lehet azon filozofálgatni, hogy vajon az egyetemes emberiséghez való tartozás eszméje miért elégtelen egy általános identitástudat megalapozásához, mégis az a helyzet, hogy az identitás alapja a szűkebb, körülhatárolhatóbb csoport. (Ha jól értem a történelem működését, az általános embertudat mint az identitás alapja akkor lehetne elégséges identitásképző faktor, ha megjelenne a földön kívüli ellenséges lény.)
S minden jel arra mutat, hogy – modernitás, progresszió, individuális függetlenség ide vagy oda – az identitás lényege a csoporthoz tartozás érzete. Ezek a csoportok a történelmi folyamatokban változhattak, lehetett az alapja a törzs, a közös uralkodó, az alakzatok száma végtelen, de úgy tűnik, ami mára kikristályosodott, az a nemzet, vagy hívjuk bárhogyan is. S hiába tudjuk, hogy a nemzeti tudat történeti képződmény, semmi köze „vérhez”, „fajhoz”, (noha ismeretes az a valójában rasszista nézet, amely a nemzeti tudatban mindenáron a fajiság eszméjét akarja látni és láttatni), úgy tűnik, a nemzetet mint ma legfőbb identitásképző keretet nem sikerül meghaladni.
Amit ma Katalóniában látunk, az a nemzeti identitások küzdelme. Mondhatjuk természetesen azt, hogy a katalánok függetlenedési törekvése mögött valójában csak anyagi érdek áll, de ezzel nem jutunk semmire. Ha ugyanis nem lenne az egész folyamat mögött egy nagyon erős és saját közösségi öntudat, amely az elégedetlenséget egységesíti, akkor a függetlenség eszméje fel sem merülne.
Nem kétséges, hogy a fizikailag erősebb identitás fog „győzni”, amit így nyilván nem lehet kimondani. Elvégre is, a szólásszabadság világa bizonyos kérdésekben nagyon is szemérmes. A győztes nemzeti identitás és érdek pedig mindig úgy adja el magát, mint egyetemes érdek, de valójában ugyanolyan nemzeti érdek, csak erősebb. És ezért valóban egyetemesebb érdek, elvégre a történelem is úgy működik, hogy valakinek a főnöknek kell lennie, különben beköszöntene az állandósuló anarchia világa. Majd leülnek tárgyalni, s lesz valamiféle szép szavakba csomagolt megállapodás, de a lényeg mégis csak az a maga minden brutalitásával egyetemben, hogy a katalánoknak nem lesz megengedve a függetlenség, miközben persze az értékek eszményi világában minden nemzet egyenlő. Amivel, mondom, nem azt akarom mondani, hogy a katalánoknak feltétlenül igaza van. Az, hogy most ők az „áldozat”, nem feltétlenül jelenti azt, hogy nekik van igazuk. Ez azt jelenti, hogy ők a gyengébbek. Bennük ugyanolyan nemzeti tudat munkálkodik, mint az összspanyol identitásban, avagy a nagyhatalmakban, csak az pechjük, hogy kicsi nép. Nos, ennyit a népek önrendelkezési jogáról, a demokráciáról, elvekről és értékekről, meg mindenféle erkölcsi alapú ideológiáról, amelyeknek az a szerepük, hogy az emberi történelem mindenkori, a nyers erőn, önzésen, a másik csoporttól való félelmen alapuló hatalmi küzdelmeinek brutalitását elrejtsék. Ez a katalán történet példabeszédnek nem is rossz. Hogy mindenki értse. Különben is, az az ilyenkor szokásos kérdés, hogy „kinek van igaza?”, azt a nem feltétlenül igaz előfeltételezést tartalmazza, hogy valakinek igaza van. A valóság ezzel szemben az, hogy az emberiség soha sem osztható fel erkölcsileg tisztán „jó” és „rossz” állandó csoportokra. A szcenáriók, szerepek, eszközök változhatnak ugyan, de az ember mindig és mindenütt ugyanaz, mint tudjuk.
De ezzel valójában semmi újat nem mondtunk. Ha valaki szeretné megtudni, hogyan is „működik” az ember, s milyen is az emberi történelem önmagában, sok szeretettel ajánlom szíves figyelmébe a Bibliát. Azóta sem sikerült többet mondani. A Bibliával nem az a baj, hogy „vallásos”, s ezért az eget rózsaszínűre festi, hanem az, hogy túlságosan is realista. De ez már egy másik téma.
A katalán történelmi példabeszéd pedig "csak" illusztráció ahhoz, ami mindig is történik. Mi már csak tudjuk.