Az Európát fenyegető legnagyobb veszély nem az orosz kalandorság és nem is a muzulmán bevándorlás. Az igazi Európa azért van veszélyben, mert tév-Európa fojtogató ölelésben tartja képzeletünket.
Tizenkét európai konzervatív gondolkodó (Philippe Bénéton /Franciaország/, Rémi Brague /Franciaország/, Chantal Delsol /Franciaország/, Roman Joch /Csehország/, Lánczi András /Magyarország/, Ryszard Legutko /Lengyelország/, Pierre Manent /Franciaország/, Dalmacio Negro Pavón /Spanyolország/, Roger Scruton (Egyesült Királyság/, Robert Spaemann /Németország/, Bart Jan Spruyt /Hollandia/, Matthias Storme /Belgium/ ) nyilatkozatot adott ki, amely angolul a The Paris Statement néven vált ismertté. Nem ismerem a nyilatkozat létrejöttének konkrét körülményeit, de az nyilvánvaló az olvasó számára, hogy ez az irat egy valóságos kiáltvány, vagy inkább vészkiáltás, amely arra mutat rá, hogy az európai politikai elit bevándorlás-politikája mögött egy hamis világkép áll. Üdvözlöm a nyilatkozatot.
Épp itt az ideje, hogy nyilvánvalóvá váljék: az a világkép, amely ma Európát (a nyilatkozat szövege szerint: az uralkodó osztályt) uralja, az emberi történelemről alkotott, de senki által nem igazolt előfeltételezéseken nyugszik. Ez az előfeltételezés az, hogy a történelem „halad”, mégpedig a hagyományos közösségi identitásokat meghaladva egyfajta egyetemes- univerzalitás felé. Ez a hit a megállíthatatlan haladásban azt feltételezi, hogy szükségszerűen el fognak tűnni a különböző kulturális hagyományokon alapuló identitások, melynek következtében létrejön egy olyan emberi közösség, amelyben eltűnnek a korábbi sajátszerűségek, pl. a nemzeti tudat, a civilizációs öntudatok, de felszámolódik a hagyományos európai öntudat is.
A kiáltvány tehát nem pusztán vészjelzés arról, hogy a bevándorlás valóságosan veszélyt jelent Európára nézve, hanem egyúttal igen komoly kritikával illeti a ma uralkodó európai világképet. Ez a kritika arra mutat rá, hogy a multikultúra ideológiája mögött valójában egy univerzalista világkép áll, amely abban a feltételezésben ölt testet, hogy az európaitól eltérő, más identitáshagyományok szükségszerűen asszimilálódnak a feltartóztathatatlan haladás-eszme következtében.
Ezért mondja a kiáltvány, hogy ami igazán veszélyes, az az a gondolkodás, amely nem látja az Európára leselkedő veszélyt. „Az Európát fenyegető legnagyobb veszély nem az orosz kalandorság és nem is a muzulmán bevándorlás. Az igazi Európa azért van veszélyben, mert tév-Európa fojtogató ölelésben tartja képzeletünket.” Ez a vakság pedig egész egyszerűen a történelem menetéről alkotott hamis előfeltételezésből következik.
A kiáltvány – nagyon helyesen – rámutat arra is, hogy ez a ma uralkodó világkép a történelmi jövőről, amelyben feloldódnak a korábbi közösségi hagyományok és emlékezetek, s létrejön valamiféle elvont, a hagyományos kultúrákon és civilizációkon túli univerzális közösség, úgy működik, mint valamiféle vallás: „Tév-Európa univerzalista és mindent egyetemesítő ambíciója arra vall, hogy valláspótlékkal van dolgunk, amelynek megvannak a maga erős hitelvei és anatémái is. Ez a nagyhatású ópiát (ópium tartalmú szer – kl.) bénítja meg Európát mint politikai egységet.” (24.).
Mivel az irat nem pusztán, sőt nem elsősorban a ma uralkodó migránspolitika kritikája, hanem sokkal inkább az európai elit általános gondolkodását meghatározó világnézeté, nagyon nagy jelentőségűnek tartom a kritikai észrevételek többi vonatkozásait is, de ebben a rövid reflexióban ezekre most nem térek ki. Érdemes alaposan elolvasni az egész szöveget.
Ám teológusként nem térhetek ki a már idézett 24. passzus elől, amely „Tév-Európa univerzalista és mindent egyetemesítő ambíciójáról” úgy beszél, mint valláspótlékról. Ez a szakasz ugyanis ezzel a mondattal kezdődik: „A megújulás munkája teológiai önismerettel kezdődik.”
Nagyon helyes. Itt az ideje a keresztyén teológiai gondolkodás rehabilitációjának. Arról most nem beszélünk, hogy a tudományosság ma is érvényes értelmezése szerint miként vált a teológia kegyvesztetté az európai gondolkodás történetében, s miként vesztette el azt a szerepét, hogy egyetemes világértelmezést nyújtott az emberi létről, vagyis arról, hogy ki az ember, hol van a helye az univerzumban. Vélhetően azért, mert kiszorította a kiáltvány által valláspótléknak nevezett világnézet, amely valamiféle megmagyarázhatatlan nagyképűségtől hajtva szekuláris messianizmusba hajszolta az embert, s elhitette, hogy az emberi lét végső kérdései megoldhatók. Csak éppen ez emberi végességről és esendőségről, s az emberi léthelyzet állandóságáról nem vett tudomást.
Egészen zseniális, hogy míg a 24. passzus azzal mondattal nyit, hogy „A megújulás munkája teológiai önismerettel kezdődik”, addig ugyanez a passzus ezzel zárul: „Ha vissza akarjuk szerezni politikai és történelmi cselekvőképességünket, akkor az európai közéletet ismét vallástalanítanunk kell.”
Ebből a nézőpontból a keresztyén teológiai látásmód újrafelfedezése tehát éppen nem kivonulás a valóságból, hanem pont ellenkezőleg, a ma uralkodó pótvallásból való kijózanodás mozzanata, szembesülés azzal a valósággal, amelyet az uralkodó szekuláris messianizmus, vagyis a határtalan haladás ideája elfed.
S ez így is van. A teológiai látásmód messze nem csak afféle ártatlan „vallásoskodás”, hanem kritikai szembenállás a ma is uralkodó emberképpel.
Itt az ideje a teológia rehabilitációjának. Üdvözlöm a Párizsi Nyilatkozatot, személy szerint külön köszönet a teológiáról közölt mondatért. S itt az ideje annak is, hogy egyre inkább nyilvánvalóvá váljék: Európában igenis létezik a ma uralkodó világképpel szembeni intellektuális ellensúly, amely alapjaiban kérdőjelezi meg azokat a soha nem igazolt előfeltételezéseket, amelyekre a mai korszellem épül, s amely korszellem valóságos diktátumként, történelmi szükségszerűségként akarja általános érvényűvé tenni önmagát.
De ez nem fog sikerülni, egész egyszerűen azért, mert az alapjai hamisak. Ebben a küzdelemben a keresztyén teológiai látásmódnak alapvető szerepe van, hiszen valóságos kulturális ellensúlyt tud képviselni. Feltéve, ha keresztyénség nem adja fel és meg önmagát, s nem hiszi el, hogy térvesztése „történelmi szükségszerűség”, s képes megfogalmazni egy megújult keresztyén öntudatot.
Egyszóval, „A megújulás munkája teológiai önismerettel kezdődik”. Ez a teológia rehabilitációja.
Hozzászólások