...a második világháború vége óta a jobboldal hagyta magát megfélemlíteni a különfajta baloldali erők (legyenek azok kommunisták, trockisták, szocialisták vagy radikálisok) által, akik a jobboldal szemére vetették, hogy kollaboráltak Németországgal, még ha ez nem is volt igaz. (...) A felszabaduláskor azonban a sartre-i, egzisztencialista értelmiségiek hatására az a nézet terjedt el, hogy a jobboldal a régi, meghaladott világot képviseli. Mindenki a saját társadalmi és humanista haladásával hozakodott elő, elfelejtve azt, ami Franciaország alapjául szolgált. Ez a folyamat természetesen 1968-ban csúcsosodott ki (számtalanszor elemezték már a hátterét és a kiváltó okait ennek), ebben a világméretű jelenségben, mely aztán Franciaországban 1981-ban François Mitterrand elnökségéhez vezetett. Jégkorszak volt ez, ahol hosszú időre minden a baloldal kezébe került, egy "haladó szellemű" baloldal kezébe, mely sokkal inkább társadalmi, mint gazdasági kérdésekkel foglalkozott. A „kultúra” olyan emberek kezében volt, mint Jack Lang, aki úgy vélte, teljesen le kell söpörni a múltat. Ezen időszak óta például a köztelevízió és a közrádió – hiába jelentik ezek elvben az összes francia tulajdonát – szisztematikusan egy balos hálózat irányítása alatt áll, mely példátlan értelmiségi és kulturális terrort gyakorol. És jaj annak, aki az útjukba állna!
Új konzervatív szellem születik Európában – Jacques de Guillebon a Mandinernek
Figyelemre méltó interjú jelent meg a Mandineren Jacques de Guillebon-nal, egy új konzervatív lap, a L’Incorrect főszerkesztőjével. Az interjúban a főszerkesztő részletesen beszél a francia belpolitikai helyzetről, ám vannak olyan általános kitekintésű, és ma bátornak számító (értsd: inkorrekt) megállapításai, amelyeket végre (!) ki kell mondani. Ebből a szempontból az interjú számomra egyik legfontosabb mondata az, hogy „a második világháború vége óta a jobboldal hagyta magát megfélemlíteni a különfajta baloldali erők (legyenek azok kommunisták, trockisták, szocialisták vagy radikálisok) által, akik a jobboldal szemére vetették, hogy kollaboráltak Németországgal, még ha ez nem is volt igaz.” Nos, ebbe a vitába nem megyek bele, már csak azért sem, mert mint tudjuk, a történelem mindig értelmezés kérdése. Viszont amiben de Guillebon-nak tökéletesen igaza van, hogy a második világháború utáni Európa szellemi térképe az általa baloldalinak nevezett gondolat egyértelmű uralmát, sőt diktatúráját mutatja, s az általa jobboldalinak nevezett szellemiség megfélemlítésének a forrása a vád a Holokauszt miatt. Ha jól értem, a de Guillebon által értelmezett új konzervatív szellem nem hagyja magát többé megfélemlíteni, s alapjaiban kérdőjelezi meg a második világháború után uralkodóvá vált baloldali/liberális ideológiát, vagyis a politikai korrektségnek nevezett kulturális hegemóniát. Nagyon helyes.
S még mielőtt bárki is visszahőkölne a fenti bevezető miatt, itt már az elején leszögezem: Auschwitz valóban megkerülhetetlen cezúra az európai történelemben, s valóban igaz, hogy a nácizmus nem lehet soha többé legitimáló ideológia semmilyen hatalmi törekvés számára sem. Amennyiben erről szól Adorno híres, paradigmatikus mondata, miszerint Auschwitz után nem lehet többé verset írni, tökéletesen egyetértünk.
Ám az a helyzet, hogy a második világháború utáni uralmi ideológia mint a Holocaustra adott válasz messze túlmegy ezen a határon, hiszen valóságos világnézeti törekvése az volt, s az ma is, hogy célba veszi az európai történelmi emlékezet egészét, s egy olyan kulturális hegemónia felépítésére tesz kísérletet, amelyben a közösségi-kulturális emlékezet maga is szalonképtelenné válik. A második világháború utáni uralmi ideológia egy emlékezet nélküli társadalom felépítésére tett kísérletet. Egy olyan világnézeti univerzum megalkotására, amelynek az alapja a hagyománynélküliség, a strukturális amnézia, a hagyománnyal való szerves kapcsolat megszakítása. A főszerkesztő nem véletlenül utal Jack Lang ismert francia politikusra, aki szerint a múltat végképp el kell törölni. De ugyanígy hivatkozhatott volna az Internacionálé szövegére is. Ez a világkép egyenesen azt állítja, hogy a közösségi-kulturális emlékezet immár nem lehet az alapja az egyéni identitásnak, mégpedig azért nem, mert a hagyománymentes társadalom a szabadság záloga, a „fejlődés” és a „haladás” szükségszerű következménye. Persze, abban az ideológiai vonulatban, mely szerint a hagyomány a szabadság akadálya, semmi új nincs, sőt egyenes következik a „progresszió” történelemképéből. Mint ezt a neomarxista Adorno olyan szépen kifejti: „Az emlékektől mentes emberiség rémképe nem egyszerű hanyatlástermék, hanem szükségszerű velejárója a polgári elv előretörésének. Közgazdászok és szociológusok, mint például Werner Sombard és Max Weber, a tradícionalitás princípiumát a feudális társadalomformákhoz rendelték hozzá, az emlékezés, az idő és az emlékezet irracionális maradványként takaríttatik el a haladó polgári társadalom útjából.”
A Holocaustra adott, egyébként egyetlen helyes és igaz európai reakció tehát túlment a szükségszerű korrekción, s nem az emlékezet korrigált újraolvasását végezte el, hanem magát az emlékezet egészét kérdőjelezte meg. S igaza van de Guillebon-nak, ez alkalmas eszköznek bizonyult a jobboldal megfélemlítésére, hiszen a valóban létező és okkal magyarázható kollektív bűntudatra játszott rá.
Ez adhat magyarázatot arra is, hogy a keresztyénség is inkább hallgatott, s nem tette szóvá azt az uralkodó paradigmát, hogy immár teljes egészében a lezárt múlt szereplőjévé tették, mint egy olyan vallástörténeti fenomént, amelynek a jelenkori közösségi identitásformálásban semmiféle feladata nincs. Ehhez járult még a jóléti társadalmak gazdagodása, amely hatékony eszköznek bizonyult a társadalmi amnézia további erősítéséhez. (S ez még nálunk is így volt: az egyházias-templomos keresztyénség megroppanása akkor következett be, amikor megjelentek a nyugati fogyasztás termékei, a tv-től kezdve a nylon harisnyáig.)
Azt kell mondani sajnos, hogy közösségi emlékezet felszámolása, az eredetileg neomarxista-kapitalizmus-kritikus, később a kapitalizmus-kritikával felhagyó, liberálisnak értelmezett gondolat szinte mindent átható uralma és diktatúrája szinte észrevétlenül következett be. A hagyománymentes társadalom ideológiájának az volt a „trükkje”, hogy az állam semlegességének ideológiája mögé bújva a magánszféra kulturális iparágaiba olyan ideologikus tartalmakat helyezett ki, amelyek magától értetődő világnézeti univerzumnak állították be azt a történelemképet, miszerint a jelen szükségszerűen szemben áll a múlttal, s az emlékezeten alapuló közösségi identitás pedig elveszti koherencia-alkotó jelentőségét. Természetesen nem volt itt (mármint a Nyugaton) diktatúra a szó szokványos értelmében, ám mégis, a neomarxista-liberális eszmeiség képes volt egy olyan kultúregészet felépíteni, amelyben minden, amely a kanonizált világképet megkérdőjelezte, eretnekségnek, értsd: inkorrektnek tűnt fel. A dolog pikantériája egy közép-európai számára természetesen az, hogy utólag kiderül: az itthon valóban diktatórikus eszközökkel uralkodó kommunista-ateista világképpel párhuzamosan eszmeiségben hasonló tartalmú vonulatok megvoltak a Nyugaton is, s nem kis hatékonysággal megtették a dolgukat, amelynek mai „eredménye” a keresztyén-tudatú közösségi emlékezeten nyugvó Európa teljes szétesése.
Csakhogy úgy tűnik, mára mintha az válna nyilvánvalóvá, hogy a felejtés társadalmának víziója merő konstrukció, s egyre több jel utal arra, hogy legyen a kollektív emlékezet bármi is, van itt valami, ami ellenáll, s nem lehet a társadalmi mélyrétegekből kitörölni. Mint Gadamer mondja: „Ideje, hogy az emlékezet jelenségét kiszakítsuk a pszichológiai képességek kategóriájából, és az ember véges történeti lényének esszenciális elemeként tartsuk számon".
Európában most az a különös dolog történik, hogy míg sokáig úgy tűnt, az amnéziára épülő, hagyomány nélküli társadalom felépítése sikerrel járt, újra megjelent az emlékezet iránti igény, amely harcba száll egy régi-új európai önértelmezésért.
Ez bizony konzervatív fordulat a javából, s valóban hívhatjuk akár konzervatív lázadásnak is. Kifutását még nem lehet látni, de abban is teljesen egyetértek de Guillebon-nal, hogy ennek a fordulatnak az előőrse – különös, de nem meglepő módon – éppen Magyarország és Lengyelország.
Sajnos azonban semmi kétségem sincs, hogy ezt a konzervatív fordulatot a ma liberalizmusnak nevezett uralmi ideológia a nacionalizmus és fasizmus keresztyén hátterű felerősödésének fogja látni, minek következtében valóban lábra kaphatnak a múlt visszavételének szélsőséges formációi is. Ezt a sajnálatos interakciót van szerencsék ismerni.
Annyi azonban bizonyosnak tűnik, hogy az európai identitásvita – minden eddigi látszólagos lezártságával egyetemben – messze nem lezárt, s még hosszú időnek kell eltelnie ahhoz, hogy a második világháború okozta mérhetetlen tragédiából felgyógyuljunk. Ha egyáltalán.
Hozzászólások