A liberalizmus kritikája élesen szemben áll a Nyugat-Európában uralkodó, egyszerre liberális és libertárius nézetekkel (E. Macron, A. Merkel), abban a Nyugat-Európában, amely a közösség szíveként tekint magára. Ezt a globalizált, liberális, európai központot egy rejtőzködő ideológia alapjaként írják le az illiberális demokraciák. A There is no alternative gondolata hatalmas trauma volt a közép-európai emberek számára. Hogy fél évszázadnyi totalitarizmus után nem lenne más választásuk, mint hogy elfogadják az uralkodó nézeteket: ez dühös értetlenséggel töltötte el őket. Az illiberális demokráciák nem jelentenek mást, mint egy alternatívát az elkerülhetetlen bevándorlásra, a haladás szellemében bevezetett társadalmi-kulturális reformokra, a gazdasági globalizációra. (...)
Az úgynevezett populista mozgalmak küklopszi brutalitása mögött egy világkép rejlik: minden valószínűséggel egy konzervatív forradalom kívánalma, mely harcol a materializmus, az erkölcsi hanyatlás, a túlzó univerzalizmus ellen, amely kiáll a begyökerezettségért, az etikus lelkiségért és az identitásokért. A közép-európai társadalmak az ellen a modernitás ellen küzdenek, amelyet az Európai Unió rájuk kíván erőltetni.”
Chantal Delsol: Miért nem kérnek a közép-európai népek a Nyugat erkölcsi leckéiből? - Mandiner
Sokaknak úgy tűnik, hogy a magyar kormány túldimenzionálja a migránskérdést, s azt akarja elhitetni, mintha a napjainkban kibontakozó népvándorlásra adott válaszon múlna Európa, s ezen belül a magyarság jövője. Ezzel szemben azt hiszem, nincs itt semmi túlhangsúlyozva. Itt valóban sorskérdésről van szó, s messze nem csak afféle múlékony kampányfogásról. A folyamatot kitűnően leírja Chantal Delsol, aki képes érzékelni a mai Európát feszítő világnézeti képletek küzdelmét, amely a migránsválság kapcsán ma újult erőre kap. S a probléma egy keresztyén-konzervatív nézőpontból nem is pusztán a népvándorlás önmagában vett jelensége, hanem leginkább az, hogy az Európát ma uraló liberális ideológia nem is alkalmas arra, hogy érzékelje a migrációban rejlő valóságos kulturális fenyegetést, minek következtében nem is lát benne sorskérdést. Ezért tűnik olyan magától értetődőnek az európai elit számára, hogy a feladat nem más, mint az állandósuló népvándorlásra való ideologikus felkészítés. Ugyanakkor, ezzel egyidejűleg, a népvándorlás soha nem látott erővel mégis a felszínre hozta a már korábban is létező, ám többnyire a szőnyeg alá söpört európai identitásproblémákat. Más szavakkal, ahogyan ma az uralkodó európai balliberális ideológia válaszol a migráció kihívására, szerves folytatása a második világháború utáni Európát meghatározó világképnek. Az a kulturális küzdelem, ami ma a migráció kapcsán kibontakozik, semmi más, mint egy lezártnak tűnő, de valójában soha le nem zárt vitának az újraéledése. A vita egész egyszerűen Európa szellemi alapjairól szól. Ez a tét.
Ha ugyanis magyarázatot akarunk találni arra, hogy vajon miért gondolja azt az európai elit, hogy a beláthatatlan számú, más kulturális hátterű, ellenőrizetlen csoportok illegális beáramlása Európába nem jelent veszélyt, akkor okkal feltételezhető, hogy ez azért van így, mert a migráció várható kulturális hatása pontosan beleillik a második világháború után Európában uralomra jutott világképbe. Eszem ágában sincs összeesküvés elméletet gyártani, ám igenis racionálisan és tényszerűen megalapozható az a feltételezés, hogy a migráció ilyen szintű támogatása, sőt ösztönzése nem más, mint a liberális kulturális hegemónia további megerősítésének újabb, ezúttal brutális erejű eszköze. A cél pedig nem más, mint ami mindig is volt, már a Frankfurti Iskolától kezdve: Európa klasszikus szellemi alapjainak, s ezzel kulturális karakterének teljes felszámolása.
Úgy tűnt, hogy ez sokáig működött, és az úgynevezett haladás tetszetős leple mögé bújtatott felszámolási kísérlet megállíthatatlanul nyomul előre a bámulatos módon megszervezett tudatipar vezényletével.
Ám mégis, napjainkban, épp a migráció hatására válik újra és egyre erőteljesebben nyilvánvalóvá, hogy a megszilárdultnak tűnő liberális konszenzus egyáltalán nem állt stabil lábakon, s újra fel kell tenni a kérdést Európa szellemi alapjairól. Innen nézve a migráció értelmezése pontosan kijelöli az alapvető világnézeti pozíciókat, amelyeket gyakorlatilag egyetlen szempont határoz meg: az európai kulturális örökséghez való viszony. Más szavakkal, az a kérdés, hogy az európai civilizáció folytatható-e, avagy igaza van a liberális narratívának, mely szerint az évezredes szellemi alapokra immár nem lehet tovább építkezni?
Ebben a ma a migráció kapcsán újraéledő küzdelemben nem véletlenül kap jelentős szerepet a keresztyénség, hiszen a kérdés ma újra úgy vetődik fel, hogy vajon a keresztyénség lehet-e még közösségi identitásalkotó tényező, ahogyan ezt az unió alapító atyái elgondolták, avagy egy olyan új Európával kell számolnunk, amely a régi önmeghatározásokat teljességgel anakronisztikusnak nyilvánítja. A határtalan migráció liberális támogatása, sőt előmozdítása igenis alkalmas egy olyan olvasat alátámasztására, hogy ami történik, az nem más, mint a migráció eszközként való használata a második világháború utáni balliberális vízió beteljesítésére. A határtalan számú, más kultúrájú népcsoportok tervezett befogadása Európába: az utolsó kegyelemdöfés a halódó európai civilizációnak.
Ez a tét. Nagyon is sorskérdésről van itt szó. A kérdés „csak” annyi, hogy vajon kötelező érvénnyel el kell-e fogadnunk azt a liberális diktátumot, miszerint az évezredes kulturális emlékezetre épülő Európa immár a múlté, s át kell, hogy adja a helyét egy olyan értékvilágnak, amely épp eme múlttal szemben határozza meg önmagát.
A történelem fintora, hogy a szilárdnak tűnő liberális konszenzust éppen posztkommunista országok kezdték ki, s a határtalan migráció okozta kihívás mögött valójában újra felsejlik az európai identitást meghatározó világképek lezártnak hitt küzdelme.
S hogy ez a vita mennyire nem magyar pártpolitikai belügy, pontosan jelzi Chantal Delsol kitűnő írása. Nem arról van itt szó, hogy néhány közép-európai politikus „kitalálta” a liberalizmus-kritikát, hanem pont fordítva, az a különös helyzet állt elő, hogy a közép-európai országok – szembesülve a nyugati kulturális modell problematikus jellegével – képesek immár arra, hogy alapvető európai identitáskérdéseket tematizáljanak újra.
Nem Európával szemben, hanem Európáért. Sorsdöntő időket élünk. A tét nagy.
Hozzászólások