A Fidesznek a migráció témájával ráadásul ügyesen sikerült rákapcsolódnia a Magyarország „a keresztény Európa pajzsa/védőbástyája” jól ismert toposzára is, amivel eredményesen mozgósított vidéki, vallásosabb, általában alacsonyabb politikai aktivitású társadalmi csoportokat is.

Ebből a választói klaszterből 200 000 új szavazót merített a Fidesz és általuk tudott nyerni listán minden megyében meggyőző fölénnyel, egyúttal be is söpörte három kivétellel a vidéki egyéni választókörzeteket.

A végeredmény ismeretében tehát kijelenthetjük, hogy e narratíva és a kapcsolódó üzenetek úgy mentek át a magyar társadalmon, mint kés a vajon.

Orbán Viktor és a marketing: a kormánypárti kétharmad kommunikációs okai - Marketingszöveg

Megjelent egy igen figyelemreméltó elemzés Berze Mártontól a Marketingszövegen, amelyet a Mandiner is szemléz. A szakember arra kereste a választ, hogy kommunikációs szempontból minek tulajdonítható a kormánypártok elsöprő sikere? A tanulmány számomra legfontosabb megállapítása az, hogy miközben az ellenzéki pártok jóformán csak önmagukról beszéltek, addig Orbán képes volt megszólítani az embereket, s ezzel végig uralta a kommunikációs teret. Az ő narratívája határozta meg a kampány tematikáját. Nem célom az elemzés részletes ismertetése, bárki számára hozzáférhető a teljes szöveg. Viszont Berze tesz egy fontos megállapítást: Orbán üzenete azért is lehetett ennyire sikeres, mert abba beemelte a „Magyarország, a kereszténység védőbástyája” régtől fogva ismert témáját. Berze Mártonnak igaza van. Ez az üzenet tényleg elért nagyon sokakhoz. (Abban viszont szerintem téved, hogy ő is használja a bevett közhelyet, miszerint a „vidék” /értsd: nem Budapest/ a „vallásos” emberek gyűjtőhelye – de ezzel a szállal most nem foglalkozom. Külön téma lehetne, hogy hol vannak a „vallásos” emberek.) Kommunikációs szakemberként csak magával a jelenséggel foglalkozik, ám bennem rögtön az a kérdés vetődött fel, hogy ma, amikor a keresztyénség állítólag már csak a múlt tovatűnő maradványa, a keresztyénség jelszavával hogyan lehet mégis elérni a magyar társadalom túlnyomó többségét? Ennyi „vallásos” (értsd: keresztyén) ember lenne ma Magyarországon? Ha pedig a többség „nem vallásos”, miért nem tiltakoztak a keresztyén hátterű narratíva ellen? Nincs itt ellentmondás? Hogyan lehet keresztyén töltetű tematikával uralni egy állítólag már nem keresztyén ország kommunikációs terét?

A legutóbbi népszámlálási adatok (2011) tükrében azt mondható el, hogy a válaszadók alig több mint fele  (5 432 194 fő) vallja magát valamilyen felekezethez tartozónak. Érdekesség viszont az, hogy igen alacsony volt azoknak a száma, akik ateistának mondták magukat (147 386 fő). Van itt tehát egy érdekes jelenség. Miközben tehát a magyar társadalomban is nyomon követhető a szekularizálódás folyamata, addig azt sem lehet mondani, hogy „Magyarország ateista ország”. No de akkor ebből a szempontból kik a többiek? Ez a választási eredmény talán segít a válaszadásban.

Eléggé bevett az az egyébként régtől fogva ismert történelemértelmezés, hogy a történeti keresztyénség mindinkább elveszíti közösségi identitásalkotó jelentőségét, s mára már a „keresztyén társadalom” eszméje teljességgel kiürült. Sokkal inkább kell beszélnünk egy keresztyénség utáni korról, amelyet a világnézeti/vallási sokféleség jellemez. A szekularisták és a pesszimista keresztyének egymásra borulhatnak: megegyeznek abban, hogy a keresztyénség a végnapjait éli. Csak az egyik örül neki, a másik meg egyfolytában gyászol.

Viszont mi a magyarázata annak, hogy a keresztyénség hívószavával mégis csak el lehet érni a magyar emberek túlnyomó többségét? Ha a keresztyénség tényleg már a múlté, akkor egy olyan beszéd, amely folytonosan a keresztyénségre hivatkozik, süket fülekre kellene, hogy találjon. A keresztyén retorika politikailag sem tűnik jó befektetésnek. Miként lehetséges az, hogy Magyarország, s talán Európa egyik legerősebb politikusa, Orbán Viktor, a keresztyénség védelmére hivatkozva ennyire hatékony tud lenni, ha egyszer a keresztyénség maga a testet öltött időszerűtlenség?

Jön erre az ismert balliberális magyarázat, hogy szó nincs itt keresztyénségről, pusztán gyűlöletkeltésről. A keresztyén retorika azért tud működni, mert az emberek félelmére alapozva gyűlöletet kelt. Mert az emberek mindentől félnek, ami idegen. A képlet tehát nagyon egyszerű: vagy nyitott vagy, vagy gyűlölsz. Ezzel a beállítással csak az a gond, hogy már eleve értelmez: a gyűlöletet központi kategóriává, viszonyítási ponttá teszi, s gyűlöletet lát ott is, ahol pusztán önvédelemről van szó. Ha nem engedek be valakit a házamba, s nem engedem, hogy a hűtőszekrényemben matasson, az nem azért van, mert gyűlölködöm, hanem mert féltem azt, ami az enyém. Ez ilyen egyszerű. Most már csak az a kérdés, hogy ki gyűlöl itt? Az-e, aki védi önmagát, vagy az-e, aki gyűlölködéssel vádolja azt, aki védi önmagát? A gyűlölet jelenségét nem szabad lebecsülni, én sem teszem. De nem is tenném a valóságértelmezés központi fogalmává. Mert akkor könnyen úgy járnék, mint némely keresztyén az ördöggel. Többet foglalkozik vele, mint Istennel.

Nos, az a helyzet, hogy a keresztyénség hívószava, s a keresztyénség védelméről szóló üzenet azért lehetett sikeres, mert az emberek döntő többsége a keresztyénséget mégis csak a magáénak érzi. Természetesen ez nem teszi semmissé az ismert népszámlálási adatokat, ám mégis arra mutat rá, hogy a keresztyénség jelensége többrétegű. Nem lehet a történeti keresztyénségről – mint ahogyan egyik civilizációalkotó vallásról sem – fekete-fehérben gondolkodni. De úgy tűnik, ebbe a csapdába sokan beleesnek. Nem csak a szekuláris utópia hívei, de olykor maguk a keresztyének is (lásd a református egyházon belül a hitvalló egyház-népegyház régóta zajló vitáját).

Miközben tehát az ismert és sulykolt balliberális beszéd egyfolytában a keresztyénség elhalását akarja bizonygatni (nem véletlen, hogy egyetlen ellenzéki párt sem emelte be a keresztyénség védelmének ügyét a kampányába, sőt), addig a valóság az, hogy a társadalom mélyrétegeiben a keresztyénség mint kulturális közösségi tudat masszívan ellenáll. Mással elég nehéz megmagyarázni, hogy a keresztyén önvédelem hívószava miért képes elérni az embereket.

Ami engem illet, azt gondolom, hogy a keresztyén kultúrkör ellenállása más kultúrákkal szemben nem csak a mi társadalmunkra érvényes – mint ez a mostani választásokon bebizonyosodott.  A nyugat-európai társadalmak mélyrétegeiben is ott van ez a szunnyadó, sokszor tetszhalottnak tűnő keresztyén civilizációs erő – még ha sokáig úgy is tűnt, hogy már eltűnt –, s csak idő kérdése, hogy mikor tör utat magának a felszínre. Ez majd ki fog derülni. Elvégre másutt is lesznek választások, mi több, az Európai Parlamentbe is képviselőket kell majd jövőre választani. Ha már demokrácia, akkor legyen demokrácia.

Ami ma Magyarországon történik – kulturális értelemben –, az a keresztyénség újbóli öntudatra ébredésének mozzanata. Lássuk be, ez azért elég veszélyes jelenség egy olyan konstruált történelemkép szempontjából, amely tudni vélte, hogy a keresztyénség véglegesen a múlt szemétdombjára dobható. Ez lenne ugyebár a „progresszió”, maga a megtestesült történelmi szükségszerűség. Érthető hát az Európát ma uraló progresszió-beszéd idegessége és ijedtségből fakadó agresszív reflexiója a választási eredményekre. Talán mégsem ért véget a történelem. Ez azért elég kínos.

Épp itt az ideje keresztyén kulturális múltunk visszafoglalásának. A többi már az Ige és a Lélek dolga.

Hozzászólások