A miniszterelnök beiktatási beszédében azt mondta: az eddigi sikerekhez hozzájárult, hogy „nyíltan kimondtuk: a liberális demokrácia korszaka véget ért”. A kormányfő úgy fogalmazott, a magyarok válasza a megváltozott világra az, hogy „a zátonyra futott liberális demokrácia bütykölése helyett inkább felépítettük a 21. századi kereszténydemokráciát, amely garantálja az ember méltóságát, szabadságát és biztonságát, megvédi a férfi és a nő egyenjogúságát, a hagyományos családmodellt, féken tartja az antiszemitizmust, megvédi a keresztény kultúránkat, és esélyt ad nemzetünk fennmaradására és gyarapodására”.
Súlyos beszédet mondott Orbán Viktor. Beszéde nem attól volt súlyos, hogy még soha nem hallott programbeszédet mondott el, hanem attól, hogy az egész üzenetet áthatotta a történelmi emlékezet és öntudat. Miközben a magyarságról mint politikájának kiinduló pontjáról beszélt, egy pillanatig sem maradt provinciális, hanem képes volt a magyar sorskérdéseket európai kontextusban újrafogalmazni. Beszélt egy nagyhatalmak árnyékában élő, méreteiben kis népről, amelyet sokszor megkísértett már a nemzethalál gondolata, s amely népnek az a történelmi tapasztalata, hogy többet adott a világnak, mint amit kapott tőle. Ám mégis, beszéde nem a szokványos magyar sérelmi politika megnyilvánulása volt. Sokkal inkább azt mondanám, hogy amit itt hallottunk, noha mélyen a magyar történelmi önérzetbe és öntudatba ágyazódik, szakított a magyar romantikus nacionalizmus rossz hagyományaival.
S ha az a kérdés, hogy mi Orbán titka, akkor a lehetséges válaszok egyike éppen az, hogy benne megjelent egy új magyar, már-már elhaltnak hitt öntudat, amely egyszerre képes arra, hogy újrafogalmazza a magyar nemzeti tudat mélységes történelmi beágyazottságát, s ugyanakkor szakítson minden nosztalgiázó magyarkodással, nacionalista gyűlölködéssel és antiszemita őrületekkel.
A mai világnézeti képletek küzdelmében keskeny ez az út, hiszen a ma liberális demokráciának nevezett ideológia éppen abból a meglehet, történelmi okokból részben érthető feltételezésből született, hogy minden hatalmi igény, amely nemzeti hátterű, szükségképpen tragédiába visz. Ezért hát le kell bontani évezredes közösségi identitásokat, s helyükbe a történelemről lemetszett egyént, az individuumot kell állítani, mint akit már nem béklyóz meg a kulturális (értsd: keresztyén) és nemzeti hagyomány.
Orbán kísérlete azért egyedülálló, mert azt mondja ki, hogy a nemzeti és európai történelmi folytonosságok fenntarthatók a múlt tragédiáinak megismétlése nélkül. Ezért, noha beszédében a magyar történelmi tapasztalat és öntudat szólal meg, szó nincs itt restaurációról, pláne nem revansról a múltban elszenvedett sérelmekért. Szó van inkább egy önmaga sorsát európai kontextusban újrafogalmazó nemzetről.
Az Orbán-féle keskeny út abban áll, hogy a liberális demokrácia korszakával szemben ki merte mondani a kereszténydemokrácia alternatíváját, de úgy, hogy közben nem hagyott kétséget afelől, hogy a cél messze nem a múlt egyszerű lemásolása és ismétlése. Ezzel persze nem kis kockázatot vállalt magára, hiszen nem kétséges, hogy a mai liberalizmus domináns része a nemzeti és keresztyén közösségi tudat jelenségét valósággal démonizálja.
S hogy e küzdelemben kinek lesz igaza, majd a történelem eldönti. Ami engem illet, azt gondolom, hogy Orbán sokkal jobban képes érzékelni a történelmi mélyfolyamatokat, mint nem egy kortárs európai politikus. S ha a hatásának a titkát keressük, abban találhatjuk meg, hogy azért képes megszólítani hazai, sőt külföldi emberek millióit is, mert államférfiúi szinten újrafogalmazza azt a mélységesen mély történelmi közösségi identitásalkotó tudatot, amelyben való részesedés a nemzetetet nemzetté teszi, Európát pedig Európává teszi.
Na, ezért volt súlyos ez a beszéd.