A muszlim bevándorlók számának növekedésével azonban egyre nehezebben tartható az európai keresztény egyházak szimbolikus politikai jelenléte is, véli McCrea. Egyrészt azért, mert egyre többen nehezményezik a keresztény jelképek mégoly szimbolikus jelenlétét az állami intézményekben – utal McCrea egyebek között az olasz feszület-vitára. Az iszlámhívők számának növekedésével minden bizonnyal gyakoribbá fognak válni a hasonló ügyek.
Másrészt pedig a hívő muszlimok az egyenlőség és a vallásszabadság nevében követelik, hogy számukra is elérhetők legyenek a más vallásúak számára biztosított közjogi intézmények.
A címben feltett kérdés reflexió egy, a Metazinban 2013-ban közölt szemle címére:„Az iszlám szekularizálja Európát?” A szemle az Aeon-ban megjelent, Renan McCrea jogász- politológus által írt esszét ismerteti (How to hobble religion), amely azzal az izgalmas, s ma is aktuális kérdéssel foglalkozik, hogy vajon a bevándorolók által behozott iszlám hogyan hat majd a keresztyénség Európában még érzékelhető szimbolikus-kulturális jelenlétére? McCrea arra a követeztetésre jut, hogy az iszlám térhódítással szembeni védekezésül Európa további szekularizációja várható. Csak úgy lehet ugyanis határt szabni a muszlim vallási igényeknek, ha a vallások egyenlőségének a nevében a keresztyénség még meglévő kulturális jelenléte is csökken. Ez pedig a szekularizáció kiteljesedéséhez vezet. De vajon valóban így van-e? Ezt az évekkel ezelőtt megjelent esszét azért szedtem újra elő, mert egyre Inkább úgy tűnik: McCrea jóslata nem jött be. Sőt megjelent és erősödik egyfajta új, reflexív öntudat, amely arra utal, hogy a keresztyénség újra úgy jelenik meg, mint az önmeghatározás és az önmegkülönböztetés egyik legfontosabb ideologikus pillére.
Nem az látszik beteljesedni tehát, amiről McCrea ír, hogy ti. a még megmaradt szimbolikus keresztyén jelenlét további lebontása, s ezzel Európa teljes szekularizációja lesz majd a megoldás a migrációval megjelenő vallási-kulturális társadalmi feszültségek leszerelésére, hanem némileg váratlan módon megjelent egy új kulturális ellenállási öntudat, amelynek az a tartalma, hogy az iszlám vallási mintázattal szemben emberek széles tömegei újra keresztyénként ismernek önmagukra.
Ez azért meglepő, mert úgy tűnt, a multikultúrát megalapozó, a „kereszténység utáni” korról szóló ideológia sokáig nem ütközött széles körű ellenállásba, és szinte általánosan bevett világmagyarázatnak tűnt fel, hogy Európa kulturális arculatának formálásában a keresztyénség immár nem számít komoly tényezőnek. Ebbe a neoliberális-neomarxista ideológiába sajnálatos módon belesimult az európai keresztyénség jelentős része is, olyan módon látva és láttatva önmagát, mint amelynek immár nem feladata a „keresztyén Európa” eszméjéért folytatott küzdelem, hanem sokkal inkább támogatójává kell válnia a progresszió ideológiájának. Úgy tűnt tehát, hogy posztkeresztyén ideológia hatása megállíthatatlan, mert emberek széles tömegei számára magától értetődő világmagyarázatként tűnt fel.
Az új keresztyén öntudat mint az iszlámmal befolyással szembeni ellenállás, s egyúttal a multikultúra kritikájának ideológiája azért jelent meg, mert az iszlám érzékelhető közelségével drámai módon kirajzolódott egy új viszonyítási pont, egy új önértelmezési keret, amelyben emberek széles tömegei arra kényszerültek immár, hogy ne a balliberális eszmevilág által dominált mai európai kultúra horizontján belül lássák önmagukat, hanem egy teljesen más kultúrkörhöz viszonyítva. S ebből látószögből egy pillanat alatt kiderült sokak számára, hogy ők mégis csak keresztyének kulturálisan, még ha korábban nem is így határozták és különböztették meg önmagukat. Ez a tartalma annak a konzervatív öntudatosodási fordulatnak, amely a zászlajára a keresztyénség védelmének ideológiáját tűzi.
Ezt az új reflexív keresztyén ellenállási öntudatot okkal éri több felől is az a kritika, hogy hiányzik belőle az elmélyültség magában a keresztyén gondolatban, s inkább csak politikai szerepe van a mai kultúrharcban.
Ám mégis az a helyzet, hogy az iszlám térhódítással szembeni határtalanul engedékeny balliberális ideológia sokak szemében elveszítette korábbi ártatlanságát, átlépve egy határt leleplezte önmagát, hiszen a határtalan nyitottság ideológiája teret nyit egy olyan értelmezés felé is, hogy a valódi célja a keresztyén kulturális identitás teljes felszámolása. Ezzel ellenhatást váltva ki megrendítette a stabilnak tűnő liberális konszenzust, s újra megjelent és hihetővé vált a keresztyén alternatíva. Ez azért váratlan fejlemény. Ennek a meglepő fordulatnak az az eredménye, hogy a posztkeresztyénnek hitt Európa újra keresztyénként kezdi el felfedezni és megkülönböztetni önmagát. Ennek a folyamatnak még az elején vagyunk, de sokasodnak a jelek arra nézve, hogy a multikultúra ideológiája elveszítette dominanciáját, s az ideologikus űrbe a kulturális keresztyénség védelmének az ideológiája nyomul be. Lehet ugyan azt mondani, hogy itt még messze nincs szó arról, hogy emberek milliói újra keresztyénné váltak volna a szó eredeti (teológiai) értelmében, ám mégis kinyílni látszik az út egy új keresztyén önértelmezés felé.
A jóslattal szemben, nem úgy tűnik tehát, hogy az iszlám-hatás teljessé teszi Európa még be nem fejezett szekularizációját, hanem ellenkezőleg, a posztkeresztyén korszakról szóló valóságértelmezést kikezdte egy nagyon is hihető posztszekuláris vízió.