A holokauszt azonban nemcsak eseménytörténet, hanem a kultúránk legbensőbb lényegét érintő kérdés, ezért tehát nyitott végű történet. Kulturálisan a holokauszt lényege a Gonosz teljes értékű megjelenése.
Gerő András: A holokauszt története és a Gonosz mibenléte - 24.hu
Igen érdekes írást közöl Gerő András a Sorsok Háza kapcsán. Azt mondja, hogy a Sorsok Háza üzenetét két nézőpontból lehet megfogalmazni. Létezik a történeti sík, amely elmondja a holokauszt történetét. Ám létezik egy másik nézőpont, amelyet ő esszencialistának nevez, s amely a holokausztot úgy mutatja be, mint a Gonosz „teljes értékű” megjelenését. Szerinte kulturálisan ez a holokauszt lényege. Nekem ez a látásmód tetszik. A Gonosz beemelése ugyanis egy történeti esemény értelmezésébe egyrészt visszanyúl az emberiség történetéből, így a zsidó-keresztyén kultúrkörből is nagyon is jól ismert elbeszélésekhez, másrészt akarva akaratlanul kikezdi napjaink antropológiáját, amely egyszerűen szemet huny a rossz és annak végső formája, a gonosz egyetemes és kiküszöbölhetetlennek tűnő jelenléte fölött.
Napjainknak a felvilágosodásból eredeztethető mítosza úgy szól, hogy az ember voltaképpen jó, s ha van is a világban rossz, akkor az csak a külső körülményekből, a szabadság korlátaiból, a hiányos társadalmi-gazdasági feltételekből származik. Minden forradalmi hevület ebből a hamis emberképből táplálkozik. Ez a mítosz soha nem néz szembe azzal az egyébként nyilvánvaló ténnyel, hogy maga az emberi természet a rossz kiapadhatatlan forrása. Utópisztikusnak tűnik minden olyan elképzelés, amely azt feltételezi, hogy a külső adottságok javításával, az áhított autonóm ember megteremtésével automatikusan megszűnik az ember erkölcsi elégtelensége, majd leküzdhető lesz a harag, az irigység, a féltékenység, a hatalomvágy, a gyűlölet, az előítélet, az önzés. Enyhén szólva is rejtély számomra, hogy a rossz egyetemes és kortól független jelenlétének a problémája miért nem téma napjaink diskurzusaiban.
Ezért is üdvözlöm Gerő András írását, amely ellentmondva korunk szellemiségének, behozza a Gonosz fogalmát egy történeti esemény, a holokauszt értelmezésébe. Ezzel a szóhasználattal Gerő természetesen perszonifikál, hiszen „a Gonosz” úgy van leírva, mint valamiféle, az emberen kívülálló entitás, amely ugyanakkor történeti eseményekben jelenik meg. Lehet ugyan erre azt mondani, hogy ez a látásmód a mai racionálisnak tekintett valóságértelmezési kánonnak ellentmond, sőt ma mitikusnak (értsd: nem igaznak) tűnő elbeszélésekre, bennünket természetesen a biblikus látásmódra emlékeztet. Ám nem ez a lényeg, hanem az, hogy a rossz jelenléte korunk hiedelmével ellentétben igenis magyarázatra szorul, s a válasz az, hogy igenis, létezik „a Gonosz”.
A rossz és a gonosz természetesen nem ugyanaz, mint ahogyan ember és ember között is különbség van. A Törvény felől nézve ugyan nincs tökéletes ember, s valamilyen szinten senki sem mentes a rossztól. Ahogy Jézus mondja, csak az Isten jó. Épp a rossz egyetemes jelenléte rejti magában potenciálisan azt, ami gonosz, vagy ha úgy tetszik, a Gonoszt. Ezért a megszemélyesített végső rossz, a Gonosz, természeténél fogva időtlen, korhoz nem kötött, az emberi történelem állandó és egyetemes szereplője. Ha létezik egyetemesen emberi, akkor a rosszat bízvást tekinthetjük annak.
Drukkolok annak, hogy a Sorsok Háza megvalósuljon, s legyen az a hely, ahol a látogató szembenézhet a Gonosz igenis létező valóságával. Ez a mi történetünk része.
Ugyanakkor persze épp a Gonosz fogalmának időn túli dimenziói miatt nagy kérdés, hogy az emberi történelemnek mely eseményei azok, amelyeket a Gonosz megtestesüléseiként lehetne azonosítani. Attól tartok, a történelem éppen nem fukarkodik példákkal
Ám kérdéses, hogy valaha is létrejöhet-e olyan konszenzus, amely a Jó és a Rossz amúgy mindenki által elismert harcát a történelmi eseményekben véglegesen be tudja azonosítani. A konszenzus hiányának az oka természetesen az önzés, a folytonos harc a „Jó” pozíciójának elfoglalásáért és a folytonos menekülés a „Gonosz” szerepével való azonosítástól. Mindig én vagyok a jó, és mindig a másik a gonosz.
De épp itt lenne az ideje egy antropológiai fordulatlanak, amely leszámol a ma uralkodó kisminkelt emberképpel, és szembenéz az ember mindenkori esendőségével és erkölcsi elégtelenségével. S ennek útja nem más, mint a végső és egyetlen jó, az Isten által adott Törvény tükrében meglátott bűnös emberi természettel való szembesülés, s az ebből fakadó megrendültség és folyamatos bűnbánat. Ez ugyanakkor messze nem valamiféle üres és köldöknéző pesszimizmus és depresszió, hanem mélységes alázat, amely a mindenkori emberi léthelyzetnek a könyörülő Istenre utaltságából fakad.
A Sorsok Háza lehetne a katarzis helye is, ha a személyesség szintjén megtörténhet benne a szembesülés a Gonosz egyetemes és időtlen valóságával.