A jelenkort az összeomlásban lévő zsidó-keresztény civilizáció hosszas történelmébe ágyazva értelmezem.
A zsidó-keresztény civilizációnak befellegzett – Michel Onfray a Mandinernek
Egy, a Mandineren már régóta tartó, francia gondolkodókkal folytatott interjúsorozat részeként most egy újabb beszélgetés jelent meg Michel Onfray filozófussal. Az érdeklődő olvasó a sorozatot Francia interjú cím alatt találhatja meg. Számomra egy-egy ilyen interjú megjelenése mindig ünnepi pillanat, teljesen függetlenül attól, hogy az éppen megszólaló francia értelmiségi pontosan mit is képvisel. A kortárs francia történetfilozófiai gondolkodásban járatlan magyar olvasó – amilyen én is vagyok – mégis átélheti azt az üdítő felismerést, hogy nincs egyedül, ha azt gondolja, hogy jelenkorunk egészének megértése nyomasztó súllyal nehezedik arra, aki egy kicsit is nagyobb távlatokból szeretné látni a történelmi kort, amelyben él. Az itt megjelent interjúk egytől egyig ezt a kérdésfelvetést képviselik, s attól izgalmasak, hogy a jelenkort nem fogadják el szükségszerű és magától értetődő adottságnak, hanem magyarázatra szorulóként tételezik. Így Michel Onfray, ez a számomra azért elég ellentmondásos gondolkodó, aki, mint az interjúból kiderül, a Décadence c. könyvében azt írta meg, hogy ma a zsidó-keresztény civilizáció végnapjait éljük.
Mint mondja, a jelenkort az összeomlásban lévő zsidó-keresztény civilizáció hosszas történelmébe ágyazva értelmezi. Azt is mondja, hogy az összeomlás ellen nincs mit tenni, csak méltósággal várni, míg eljön a vég. Mint kifejti, a zsidó-keresztény civilizáció „a krisztusi fikcióval, illetve Nagy Konstantin megtérésével kezdődött, és Bin Ladennel, valamint a civilizációk háborúskodásával ér véget.” S ami utána, mármint az összeomlás után jön, szerinte a „transzhumanizmus”. Hogy ez mi légyen, az interjúban nem fejti ki részletesen, de vélhetően arra az amúgy ma ismert, liberális történelemolvasatra gondol, amelyet ma amúgy posztmodern-nek neveznek, hogy az emberiség eddigi történetét formáló nagy, összefoglaló civilizációk összeomlása után maga az emberiség egésze válik egyetlen civilizációs identitássá. Magyarán azt feltételezi, hogy a dekadencia, vagyis a zsidó-keresztyén civilizáció összeomlása nem egyedi sors, hanem a transzhumanizmus felé vezető úton hasonló jövő vár más civilizációkra is. Érdekes, hogy a zsidó-keresztyén civilizáció végét Bin Ladennel, vagyis a szélsőséges iszlám terrorizmussal és a civilizációk háborúskodásával hozza összefüggésbe, de ebből nem azt a következtetést vonja le, hogy a zsidó-keresztény civilizációnak azért lesz vége, mert legyőzi az iszlám, hanem azért, mert jön a transzhumanizmus. Vagyis, ha jól értem, szerinte az iszlám is összeomlik, hiszen a transzhumanizmus ideája magában foglaltan feltételezi az eddigi szétválasztó és önmegkülönböztetésen alapuló civilizációk összeomlását.
Egy keresztény olvasó számára ez az interjú egyik legizgalmasabb része. A kérdező, Leimeiszter Barnabás, fel is teszi a konkrét kérdést: „Az iszlám civilizáció előtt viszont, úgy tűnik, nagy jövő áll. E kultúra erejét a vallásos hit adja: léteznek más értékek, amik hasonló energiát, koherenciát kölcsönözhetnek egy civilizációnak?” De Onfray kitér az iszlámra vonatkozó konkrét utalás elől, s csak elég közhelyes állítást fogalmaz meg, miszerint, ha már vallás nincs, akkor is szükség van transzcendenciára. Holott a valódi kérdés az volt, hogy vajon mi veheti fel a versenyt az iszlám hittel?
Ami engem illet, keresztyén olvasóként itt kapcsolódnék be ebbe a párbeszédbe. Nos, még ha nem is értek egyet Onfray „transzhumanista” jövőképével, mert szerintem messze nem érkeztünk el a civilizációk végének korszakához, az tagadhatatlan tény, hogy a francia gondolkodó által képviselt álláspont és érzület a zsidó-keresztény civilizáció végéről sokféleképpen áthatja szinte az egész mai Európát, ideértve még a ma aktív keresztények jó részét is. Kezdve Nietzsche-től (vagy meddig kell visszamennünk?), Spengleren át, a dekadencia-elbeszélések elég ismertek. Arról nem is beszélve, hogy a II. Világháború utáni Európát ma is meghatározó marxista-liberális történelemértelmezés alaptétele is a zsidó-keresztény civilizáció végének ideájára épül, csakhogy ez a vég ebben az olvasatban nem a dekadencia kiteljesedése, hanem éppen az új jövő, a progresszió, a civilizációtól mint a múlt nyomasztó terhétől való megszabadulás új korszakának a nyitánya. Ha jól értem, Onfray abban különleges, hogy noha ateista, a zsidó-keresztény civilizációban nem hisz, de a civilizációvesztés folyamatát mégis dekadenciaként írja le, s nem hisz a mai progresszív-optimista, szekulárisan messianisztikus történelemértelmezésekben sem. Onfray önmagát is a dekadencia részeként látja, s önmagát "tragikus hedonistaként" értelmezi.
A hanyatlás-elbeszélés, a kulturális-civilizációs múlt elvesztésének érzete, vagy ha úgy tetszik, a hagyomány elvesztésének érzete nyomán kialakuló tragikus életérzés ma kétségtelenül jelen van Európában. S ha van kérdés, amelyet valóban fel kell tennünk a jelenkor távlatos értelmezése kapcsán, akkor az az, hogy a zsidó-keresztény civilizáció valóban felszámolta-e önmagát a felvilágosodásnak nevezett fordulat nyomán, avagy maga a felvilágosodás messze nem az önfelszámolás kezdeti mozzanata, hanem nagyon is a zsidó-keresztény civilizációnak a része, amely civilizációnak a lényege – szemben az iszlámmal – épp a reflexivitás, a „miért?” kérdésének a legitimitása, még Istenre vonatkozóan is. Ebben az esetben ugyanis az, ami ma hanyatlásnak tűnik, messze nem az, hanem egy hosszan tartó átmeneti történelmi folyamat a zsidó-keresztény civilizáción belül, egy magasabb szintű zsidó-keresztény öntudat megfogalmazása felé.
A kérdés annál is izgalmasabb, mert váratlanul megjelent egy új viszonyítási pont: az iszlám. Nos, az iszlám „ereje” hit dolgában abban van, hogy nem ismeri a „miért?” kérdését, szemben a zsidó-keresztény gondolkodással, minek következtében könnyen úgy tűnhet fel, mintha az iszlám „erősebb” lenne. Holott pusztán arról van szó, hogy vallás és vallás közé tartalmilag nem lehet egyenlőségjelet tenni. Előfordulhat, hogy ami ma a zsidó-keresztény civilizáció gyengeségének tűnik, az éppen abból az erejéből fakad, hogy képes önmagára rákérdezni, s önmagát mindig újrafogalmazni. Ez a reflexív történelmi jelleg könnyűszerrel kimutatható akár az ószövetségi prófétai attitűdben, akár a jézusi igehirdetésben, akár a bibliai üzenet megértésének és újrafogalmazásának nyugtalan európai történetében.
Ami engem illet, azt feltételezem, hogy jelenkorunk messze nem a zsidó-keresztény civilizáció közelgő végének a kora, hanem sokkal inkább átmenet egy új-régi civilizációs öntudat kibontakozása felé.
A jövőről ma még semmi nem mondható végérvényes bizonyossággal, de az már kikristályosodni látszik, hogy ma Európa egyik legfontosabb, ha nem a legfontosabb kérdése a zsidó-keresztény civilizációhoz való viszony. Egyesek – mint Onfray is – civilizációnk végét dekadenciaként látják, míg a II. Világháború után megerősödő neomarxista-neoliberális, s ma is uralkodó nyugati nézet, akárcsak a közép-európai országokban sokáig domináns ateista-marxista narratíva, a végről mint az új nyitány kezdetéről beszél és beszélt. Szerintem pedig egyik sem igaz. Miután a történetnek még nincs vége, okkal feltételezhető az is, hogy inkább átmenetről van szó egy újra felismert és újra fogalmazott zsidó-keresztény civilizációs öntudat felé. Az viszont nyilvánvaló, hogy a mai kulturális küzdelemnek az a tartalma, hogy a zsidó-keresztény hátterű kulturális emlékezet igényt tarthat-e még jelenkorunk értelmezésére, avagy sem. Keresztény részről a kérdés „csak” az, hogy a mai európai kulturális kereszténység enged-e a végről mint a dekadencia beteljesedéséről szóló olvasatnak, enged-e a kétségtelenül jelenlévő kulturális gyász nyomásának, avagy hisz abban, hogy ez nem a vég, hanem nagyon is a vajúdás korszaka egy új-régi civilizációs önmegértésért folytatott küzdelemben.
Hozzászólások