Hatvan évvel ezelőtt, 1958. december 5–7-én – alig egy héttel Angyal István, a Tűzoltó utcai felkelőparancsnok december 1-jei kivégzése után – a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottsága határozatot fogadott el a kollektivizálás meggyorsításáról. Az állampárt vezető testületének határozatával kezdetét vette egy túlzás nélkül hadműveletnek nevezhető politikai kampány.
A kényszerkollektivizálás végére megszűnt a hagyományos paraszti társadalom Magyarországon, bár nem ellenállás nélkül. Miként törte meg a parasztságot a kommunista diktatúra folyamatos próbálkozása a kollektivizálásra? Hogyan diszkriminálták még a téeszekbe kényszerített parasztságot is a Kádár-korban?
Földváryné Kiss Rékával, a Nemzeti Emlékezet Bizottságának történész elnökével és Horváth Gergely Krisztián történésszel beszélgettünk.
(...)
HGK: A paraszti társadalmat 1961-gyel felszámolták. A munkaközpontú, aszkézisre is hajlandó paraszti mentalitás ugyanakkor a jelenig kitapintható, bár mára erőteljesen erodálódott. Jól látszik ez például a gyorsan végbemenő szekularizációs folyamatokból is.
A paraszti életforma alapja rendült meg a kollektivizálással.Az, hogy ma a templomba járó embert sok helyütt szinte kizárólag az öregasszonyok jelenítik meg, az a hatvanas évek első felétől eredeztethető, s erre rásegített egy tudatosan egyházellenes politika.
KR: Ami itt lezajlott, az nem csak a parasztok története. A magyar társadalom többsége az agráriumból élt. A paraszti társadalom felszámolása nélkül nem lehet megérteni, hogy ma milyen problémákkal küzdünk. (...) Így érthetjük meg, hogy milyen állapotban érte a rendszerváltás az országot, és hogy miről beszélünk, amikor a kommunizmus örökségéről beszélünk. Ezek a folyamatok, az akkori problémák máig, generációkon át húzódnak, ezért visszatetsző azt mondani, hogy harminc évvel a rendszerváltás után ne beszéljünk a kommunizmus örökségéről.
Ez bizony nem lesz ez nyájas óévi-újévi poszt. Nem mintha ünneprontó szeretnék lenni, csak a Mandineren Szilvay Gergely készített egy interjút Földváryné Kiss Réka és Horváth Gergely Krisztián történészekkel, akik felhívják a figyelmünket arra, hogy pontosan hatvan évvel ezelőtt kezdődött el a téeszesítés utolsó, befejező, erőszakos hulláma. Mint tudvalévő, számunkra, reformátusok számára (is) ez azt jelentette, hogy a kommunista diktatúra szétverte egyházunk társadalmi bázisát. Ez ugyebár egy szimpla történeti adat. Hatvan év. Igazán nem szoktam untatni a tisztelt Olvasót holmi személyes élményekkel, nem vagyok az a típus, aki magáról beszél. De most kivételt teszek. Mert ez a hatvan év az én életem, mint ahogyan sokunké is. Mondhatni, a téeszesítés és egyházunk szétverése életem legszemélyesebb történelmi alapélménye, amelyet ott, az ötvenes évek végén, hatvanas évek elején a magyaralmási gyülekezetben és parókián átéltem. Persze, az akkori élményeknek a maradandó hatását csak később fogtam fel igazán, s ha magyarázatot kell adnom arra, hogy miért vagyok szinte zsigerileg jobboldali és konzervatív, s miért is rezzenek össze még ma is a kommunizmus szó hallatán. s miért is látom úgy mai európai keresztyénségünket, mint amelyet védeni kell, merthogy támadva van, akkor az okát valahol itt kell keresni.
Én még emlékszem azokra a parasztpolgárokra, akikről a két történész beszél. Pontosan olyanok voltak, amilyeneknek az interjúban leírják. Érdekes, hogy ekkortájt, az ötvenes évek végén, hatvanas évek elején még csak 7-8 éves fiúcska voltam, de élesen emlékszem arcokra és karakterekre. Volt egy Nemes vezetéknevű férfi (a keresztnevére nem emlékszem), talán ő lehetett a gondnok, nem tudom, aki mélyen bevésődött az emlékezetembe. Érdekes, még a házára is emlékszem. Jómódú gazda volt. De ami bennem megmaradt: a jellem, a karakter, a kisugárzás. Az a tiszta tekintetű, öntudatos és erős parasztpolgár, aki a hátán hordta az egyházát. Ezekből az időkből ilyen arcok tűnnek fel előttem. No és az az emlék, hogy ekkor még tele volt a templom. Meg arra is emlékszem, hogy abban az időben még megvolt a pap és az egyház iránti tisztelet kultúrája, ami nekem, a papgyereknek nyilván imponáló lehetett. Ezek a parasztemberek, akik legmélyebb identitásukat élték meg reformátusságukban, a papnak is öntudatot adtak.
De aztán valami hirtelen megváltozott. Ahogy beléptünk az akkori magyaralmási templomba, szemben láthattuk a szószéket, jobbra és balra a két karzatot. Mi, még nem konfirmált fiúcskák mindig a baloldali karzatra mentünk, a szemközti karzaton voltak a korabeli ülésrend szerint – ahogy akkor hívták őket – a legények. S én mindig arról ábrándoztam, hogy ha majd én is legény leszek, akkor majd átülhetek oda, közéjük. S mire legény lettem, a legénykarzat kiürült. Meg aztán azt is hamar érzékelnem kellett, hogy néhány rövid év leforgása alatt valami nagyon megváltozott körülöttem. Az ismerős arcok a templomból el-eltünedeztek, a korábbi barátságos viszony az emberekkel hűvösebbé vált, s aztán az általános iskolában csakhamar rádöbbentem, hogy valami velem nagyon nem stimmel. Olyan furán néznek rám sokan. Hát én lettem az öcsémmel a „csuhás”. Röpke néhány év leforgása alatt idegenekké lettünk saját otthonunkban.
Akkor még persze nem tudtam, hogy ami történik, az nyílt egyházüldözés, a reformátusság megfélemlítése és szétverése a téeszesítésnek nevezett állami szintű rablással.
S ha választ kellene adnunk arra a kérdésre, hogy miért olyan a mai református egyháztársadalom, amilyen, akkor egyebek között ezekben az években kell keresnünk az okát. A parasztságot, egyházunk társadalmi bázisát, ahelyett, hogy az állam segítette volna a polgáriasodás felé, egyenesen szétverte, az öntudatos tulajdonos részét gúny tárgyává tette és kifosztotta az egyházával együtt.
Tanúja voltam egy beszélgetésnek apám és egy korabeli egyházvezető között. Az utóbbi apám értésére akarta adni a pap és a párttitkár közötti hatalmi viszonyt. Letett az asztalra egy gyufásdobozt, s kért melléje egy nagyobb dobozt. A gyufásdobozra mutatott: „Idefigyelj, Dezső! Ez vagy itt te!” S aztán ugyanígy a nagy dobozra: „Ez itt a párttitkár! Érted?”
Így ment ez. Csoda-e, ha a megfélemlítés politikája olyannyira a szívekbe vésődött, hogy a hatása még ma is él?
De a poén nem ez. A poén az, hogy eljött a rendszerváltás, Európa kinyílt, s lassan rá kellett döbbenünk, hogy a keresztyénség továbbra is a történelem bűnbakja. Nem elég, hogy a kommunizmusban a keresztyénséggel törölték fel a padlót, az oktatásban mi voltunk a hülyegyerekek, akik még azt sem tudják, hogy Isten nincs, egész bűnkatalógusok „összegezték” a keresztyénség történetét, a rendszerváltás után újra meg kellett tanulnunk, hogy megint csak mi vagyunk a bűnösök, akiken gúnyolódni lehet, akikbe bárki beletörölheti a lábát, akiknek szinte bocsánatot kell kérni, hogy még léteznek, s karácsonykor bátorkodnak karácsonyfát állítani. Meg nem tetszik nekik, ha a keresztet el akarják távolítani a nyilvános térből, s akiknek szinte már könyörögni kell az európai vezetőkhöz, hogy ugyan már, lennének olyan kedvesek felemelni a hangjukat az üldözött keresztyénekért is, s talán ideje lenne hangsúlyosan szólni arról a jogtiprásról is, amit a kommunizmus követett el az egyházakkal szemben.
Nos, elég volt! Elég volt a kussolásból. Nem mintha tökéletesek lennénk. De látnunk kell, hogy ami sok tekintetben a szemeink elé tárul egyházi vonatkozásban, az egy, a társadalmi bázisától megfosztott egyház ma is jelenlévő maradványa, s amelyet az ismert európai „progresszió” tovább akar döngölni a földbe.
Még jó, hogy Magyarországon van egy olyan kormány (figyelem, politizálok!), amely nem a keresztyénség sírját ássa, hanem éppenséggel a kulturálisan keresztyén hátterű újrapolgárosodási folyamatok elindításán dolgozik. Tudom, persze, ez a folyamat tele van ellentmondásokkal, politizálódik, de még mindig jobb, mint az a leplezetlen krisztofóbia, amely a mai nyugati tudatipart uralja, s amely megdöbbentő párhuzamosságot mutat a kommunizmus keresztyénség-gyűlöletével. Hiába, no, a kommunizmus a liberalizmus szemében mindig is bocsánatos bűn marad.
S még jó, hogy megjelent egy olyan történész nemzedék – mint ez az interjú is mutatja – amely támasza lehet egy újrainduló keresztyén öntudatosodási folyamatnak.
Elég volt! Elég volt az egyoldalú történelem-magyarázatokból, amelyek rendre a keresztyénséget állították be a történelem bűnbakjának.
Talán itt az ideje kilépni a megfélemlítettség kalodájából, s az önkritikát sem nélkülözve, de mégis kiállni önmagunkért.
Hatvan év. Pont elég volt. Talán még élhetek én is néhány évet személyes történelmemből, amikor keresztyénként nem kell leszegett fővel járnom, s nem kell idegenként élnem saját kultúrámban. Boldog Új Évet mindenkinek!
Hozzászólások