Orbán helye nem a kereszténydemokrata pártcsaládban, hanem a 20. századi történelem legsötétebb idejéből ismerős szélsőjobboldalon van.
A Demokratikus Koalíció levele Manfred Weberhez - MTI-OS/Mandiner
Azt tudják, hogy a kommunizmus nem szexi, ezért egy elnyomó rendszerrel korábbra nyúlnak vissza és merőben küldőleges dekorációként átemelnek néhány díszletet a ’45 előtti korszakból, hogy ne tűnjenek annyira komcsinak mint amennyire ösztönösen azok.
Olvasom a DK Manfred Weberhez írt levelét. Eszerint „Orbán helye nem a kereszténydemokrata pártcsaládban, hanem a 20. századi történelem legsötétebb idejéből ismerős szélsőjobboldalon van.” Aztán olvasom Gomperz Tamás írását, aki szerint Orbán flörtöl a horthyzmussal, de valójában kommunista: „Nem messze, a Szabadság téren is egy horthyzmust mosdató ótvart avattak fel, szintén az éj leple alatt, mert amikor más aludni szokott vagy kamatyolni, ők szobrokkal szórakoznak. Ettől még nem igaz az az állítás, hogy ténylegesen is a Horthy-rendszert akarják restaurálni. Ha alaposabban megvizsgáljuk a működésüket, akkor megállapíthatjuk, hogy a reflexeik, az asszociációik, a hatalmi logikájuk, az ízlésük, a stílusuk és a viselkedésük lényegesen közelebb áll a kommunistákhoz mint a háború előtti uralkodó osztály tagjaihoz.” Teljesen nyilvánvaló, hogy a liberális ellenzéki beszéd azért ilyen zavaros, mert képtelen megszabadulni a II. Világháború utáni múltértelmezés szokványos kliséitől. Még mindig azt feltételezik, hogy a történelem tényleg véget ért, vagyis a liberális európai múltértelmezés végérvényesen győzött. Eszerint eljött a nemzetek felettiség és a keresztyénség utániság korszaka, amely megnyitja az utat a korábbi sajátszerűségek felszámolásán keresztül az egységesülés felé. S aki ezt kétségbe vonja, az értelemszerűen vagy fasiszta, vagy kommunista, de leginkább mindkettő. De lehetne akár ku klux klanista is, csak az nálunk nem működik történelmi asszociációs bázisként.
Ez az elbeszélés végtelenül egyszerű dogmára épül: meg kell szabadulni a nemzeti gondolattól és a keresztyén keretkultúra téves eszméjétől. De mert fixálódott dogma, minden olyan mozzanat, amely ezt megkérdőjelezi, szükségszerűen semmi más, mint restaurációs szándék. Így lesz Orbánból maga az ördög, hol fasiszta, hol kommunista, akit csak a múltról alkotott liberális klisék alapján lehet értelmezni. A liberalizmus tényleg elhitte, hogy eljött a történelem vége, az európai önértelmezés folyamata lezárult, s innentől kezdve minden más értelmezési kísérlet, amely ezt kétségbe vonja, szimpla tévtanítás, illiberális herezis. Egészen megejtő, hogy az amúgy a nyitottság, a sokszínűség, a szabadság értékeire épülő uralkodó európai narratíva valósággal istenkáromlást lát mindenben, ami meg merészeli kérdőjelezni a történelem végének abszurd képzetét.
De ez nem egy akadémiai vita, ahol zárt falak mögött a nagyközönség számára érdektelen kérdésekről néhány tudós hajba kap. A mai liberalizmust az sokkolja igazán, hogy az európai múltértelmezés kérdései az embereket izgatják. Orbánnal nem az a probléma, hogy ő mint egyén mit gondol. Hanem az, hogy amit gondol, visszhangra talál. Más szavakkal, lehet, hogy a felszínen sokáig tényleg úgy tűnt a túlnyomó többségnek, hogy Európa elérkezett a nemezetek felettiség és keresztyénség utániság történelem végi korszakába, ám most mintha az látszana kiderülni, hogy ezzel az önértelmezéssel igen jelentős tömegek nem tudtak bensőleg azonosulni. S ami most megszólal, ez a sokáig elfojtott, lefojtott belső hang, az egyszerűség kedvéért nevezzük népléleknek, amely most megkérdőjelezi a II. Világháború utáni uralkodó elbeszélés igazságtartalmát. S különös módon, egy kis ország miniszterelnöke azért tehetett szert ilyen – az ország méretéhez képest – jelentős szerepre, mert ezt a belső hangot szólaltatja meg.
Persze, sem a hazai ellenzék, sem a brüsszeli vezetés nem érti, miért annyira hatásos a nemzeti-keresztyén ideológia (bocsánat a politikailag inkorrekt szóösszetétel használatáért), s a probléma valódi mélységét elintézik az általuk a populizmusnak nézett jelenség ócsárlásával.
Holott csak ki kellene lépni a szokványos múltértelmezési klisékből, s fel kellene tenni azt a kérdést, hogy a történelem végéről szóló liberális elbeszélés valóban tükrözte-e az európai emberek túlnyomó többségének belső világát? S vajon nem lehetséges-e, hogy az Orbán-féle újraértelmezési kísérlet mögött nem az egyébként valóban sok tekintetben szörnyű múlt megismétlése, avagy restaurációja áll, hanem szimplán az a felismerés, hogy a nemzetek felettiség és a keresztyénség utániság eszméje nem nyugszik valóságos társadalmi alapokon. Messze nem jött el a történelem vége úgy, ahogyan azt a liberális múlt-elbeszélés sugallta.
Az európai parlamenti választások tétje azért nagy, mert ki fog derülni, hogy a II. Világháború utáni narratíva uralma a vallási-nemzeti folytonosság megszűnéséről valós társadalmi bázison nyugszik-e, avagy épp itt az ideje újragondolni az európai identitás legalapvetőbb kérdéseit.
A küzdelem a múltért messze nem fejeződött be. A történelem visszamenőleg sem ért véget.
Hozzászólások