Próbáltam keresni valami nekem való közéleti témát, ami valamiképp kapcsolódik a keresztyénséghez is, s van benne valamiféle újdonság. S arra kellett rájönnöm, hogy nincs már itt újdonság, s nem is lesz egyhamar. Az ideologikus frontvonalak kialakultak, sőt úgy tűnik, fixálódtak, s ha történik is valami új, az sem új, hanem variáció egy témára. Mondhatni, kicsit unalmassá vált az európai közélet. De ez csak a látszat, amolyan vihar előtti csend. Minden jel arra mutat, hogy az európai fejlődés valamiféle határponthoz közeledik. Leegyszerűsödtek a dolgok. A képlet végül is nagyon egyszerű, ám a tét annál nagyobb: Európa jövője.
A II. Világháború után az volt a kérdés, hogy milyen szellemi alapokra kell felépíteni az új Európát. Az a válasz győzedelmeskedett, hogy sem a nemzet, sem a keresztyénség eszméje nem alkalmas immár arra, hogy egy új, demokratikus Európa szellemi alapjai legyenek, hiszen épp ezek vezettek a háború borzalmaihoz. Ezen eszmékre nem lehet az új demokráciát felépíteni. Nem a régi identitásközösségeket kell tehát a történelem főszereplőjévé tenni, hanem az egyént, aki épp azáltal juthat el szabadságához, hogy nem köti immár a hagyomány normatív értékrendje. Keresztyénség és nemzet nem tarthat immár igényt arra, hogy az identitás legfőbb formálója legyen. Sőt, azt kell inkább hangsúlyozni, hogy a hagyományos identitásközösségek az egyént inkább gúzsba kötik, a gondolkodását rabul ejtik, ezért jobb tőlük mielőbb megszabadulni.
Sokáig úgy tűnt, hogy ez az ideológia minden ellenállás nélkül behatol emberek millióinak a tudatába, hiszen kinek ne tetszene egy olyan retorika, amely a szabadság és a demokrácia nevében szembeszáll mindenféle hatalommal, amely az egyént korlátozza gondolkodásában, szabadságtörekvéseinek kiélésében? Sokáig úgy tűnt, hogy tényleg eljött a történelem vége, vagyis a liberális uralom véglegessé vált, s az emberek elfogadták a II. Világháború utáni világképet, miszerint itt van a nemzetek és a keresztyénség utáni új korszak.
De aztán fokozatosan kiderült, hogy ez a szabadságjogi fundamentalizmus mégsem vezet sehova sem, mert hiszen, ha az a szabadság, hogy mindent lehet tagadni, akkor nem marad semmi sem, amiért élni érdemes. Nem mellékesen, az is kiderült, hogy miközben ment itt a nagy emberjogi beszéd, a tirádák a demokráciáról és az egyenlőségről, aközben a gazdag egyre csak gazdagodik, a globális gazdasági és kulturális hatalom kevesek kezében soha nem látott méretekben koncentrálódik.
Azt hiszem, senki nem gondolta volna, hogy a migráció veri ki a biztosítékot. Azért a migráció, mert a hozzá való viszonyban vált igazán láthatóvá a demokrácia jelszava mögé bujtatott liberális emberjogi fundamentalizmus valódi lényege. A határtalan migráció liberális eszméje mögött ugyanis tényleg az a meggyőződés húzódik meg, hogy a nyugati zsidó-keresztyén hátterű civilizáció immár az értelmét veszette. S mint ilyen, a régi értelemben vett Európa is. Európa, legalábbis a hagyományos értelemben: nincs. Ezért nincs a határtalan befogadás híveinek, és sajnálatos módon a mai európai politikai elitnek és a mögötte álló globális gazdasági hatalomnak semmiféle veszélyérzete. Nem fenyeget a közösségi identitásvesztés, mert hiszen, ha nincs közösségi identitás, nincs is mit elveszteni.
Viszont különös módon, az emberekben, akik amúgy sokáig szótlanul mentek el a nemzettudat és a keresztyénség tudatos leépítése mellett, most hirtelen mégis csak felébredt valamiféle fenyegetettség-érzet, valami olyasmi, hogy a nyitottság, a tolerancia, az elválasztó kulturális határok lebontásának amúgy szépen csengő humanista-liberális eszméje önmaga ellentétébe csap át, s öngyilkos retorikává válik. Van mit veszteni.
S a liberális elit legnagyobb megdöbbenésére megjelent egy új világkép, amely levonva az európai múlt tragédiákhoz is vezető tanulságait, de mégis visszavenné a történelmet mint a közösségi identitások ma is meghaladhatatlan alapját. Nincs vége a nemzetnek, nincs vége a kulturális értelemben vett keresztyénségnek, viszont zéró tolerancia az antiszemitizmusnak.
Ez a világkép alapvetően konzervatív, de mégis totálisan új, hiszen nem a múlt szimpla másolására hív, hanem a zsidó-keresztyén hátterű európai civilizációs identitás újrafogalmazására. Magyarán, cáfolja a II. Világháború utáni Európának azt az alaptételét, miszerint a múlt azért nem folytatható, mert az szükségszerűen tragédiához vezet.
Ez az új konzervatív világkép, amely igenis igényt tart a jövő formálására, abban új, hogy levonta a tanulságot az Európát meghatározó identitásközösségek viszonyának tragédiába torkolló múltjából. Ám a tanulság nem a nyugati civilizáció feladása, hanem éppen ellenkezőleg, az identitások korrigált újraolvasása.
S ha van valami, ami történelmi tragédiához vezethet, az nem az európai hagyományközösségek újraépítésére tett konzervatív kísérlet, hanem a nyugati civilizáció felszámolásának utópisztikus álma.
Hozzászólások