Azt kívánjuk Európa népeinek, hogy "hulljon le szemükről a hályog, hogy lássák és értsék; keresztény kultúra nélkül nem lesz szabad élet Európában, keresztény kultúránk megvédése nélkül elveszítjük Európát, és Európa nem lesz többé az európaiaké" - mondta Orbán Viktor kormányfő pénteken Budapesten, a Múzeumkertben.
A mai magyar és európai társadalmakban sokak idegeit borzolja, ha Orbán Viktor magyar miniszterelnök úgy pozicionálja politikáját, mint amelyiknek egyik alapvető elvi tartópillére a keresztény kultúra védelme. Ez a küzdelem a kereszténységhez való kulturális viszony kontextusában különös élességgel bontakozott ki a népvándorlás körüli globális vitában. A politikai-világnézeti ellenfelek ugyanis abból indulnak ki, hogy a népvándorlásnak a befogadó társadalmakra gyakorolt várható hatását már nem lehet egy valaha volt keresztény Nyugat felől értelmezni, hiszen ez a Nyugat már rég megszűnt. Tehát amikor Orbán a keresztény kultúrát akarja védelmezni, akkor valójában valami olyasmit akar védelmezni, ami már nem is létezik. Mi több, ellenségképet is kreál, mintha bizony a bevándorló milliók fenyegetést jelentenének egy állítólagos keresztény kultúrára, ami már nincs is. A képlet egyszerű: Orbán egy nem létező keresztény kultúrát vizionál csak azért, hogy elrejtse az amúgy brutális és kérlelhetetlen politikai küzdelmét a hatalomért. A kereszténység számára csak egy nyelvpolitikai harci eszköz.
Az igaz, hogy a keresztény kultúra fogalmának hirtelen és váratlan feltámadása a politikai küzdelem szintjén jelenik ma meg a legplasztikusabban, ám mégis, ami mögötte van, az a ma még nyitott kérdés, hogy vajon a mai európai kultúrát, annak értékvilágát lehet-e még megalapozottan a kereszténység felől értelmezni? Vagyis: lehet-e még történetileg is alátámasztott racionalitással azt mondani, hogy az a kultúra, amelyben ma élünk és mozgunk keresztény kultúra? Vagy inkább azt kell mondanunk, hogy a kereszténység kultúrateremtő hatása és ereje ma már tényleg a megmenthetetlen régmúlté, s akik ma keresztény kultúrát vizionálnak álomvilágban élnek, vagy – mint Orbán – a keresztény kultúra fogalmát csak eszközül használják hatalmi harcaikhoz?
Ez a történelemfilozófiai vita valójában arról szól, hogy vajon meddig kell visszamennünk az európai múltba, ahonnan nézve a mai európai kultúra eredete megragadható, s mi legyen az a központi narratíva, amelynek segítségével az európai gondolat elbeszélhető?
Jellemzően, az a nézőpont, amely azt hangoztatja, hogy a keresztény kultúrának immár vége, vagyis a kereszténység nem tarthat már igényt arra, hogy Európa kulturális önértelmezésének az alapja legyen, csak a felvilágosodásig megy vissza. Magyarán, ha a mai kultúra eredetét kell beazonosítani, akkor a felvilágosodás úgy tűnik fel, mint valamiféle abszolút új kiindulópont, ahonnan nézve értelmezhetővé válik az, „ami ma van”. Eszerint a mai európai kultúra kizárólagosan a felvilágosodás örököse. Miután pedig felvilágosodás lényege a szembefordulás a keresztény világképpel, a mai kultúra semmiképpen sem értelmezhető a kereszténység felől. Keresztény kultúra mint olyan ma nincs. Vannak természetesen keresztény egyházi közösségek, ám a kereszténységről mint átfogó-társadalmi szintű keretkultúráról ma nem lehet beszélni, s főleg nem lehet egész társadalmak eszmei bázisának tekinteni. Amikor tehát Orbán a keresztény kultúra megvédéséről beszél, akkor valójában az emberekben csak fenyegetettség-érzetet akar előidézni, s azt akarja elhitetni, mintha félni kellene annak elvesztésétől, ami amúgy nincs. Így kreál magából védelmezőt.
A helyzet azonban az – s ez az én véleményem – hogy a felvilágosodásnak mint a mai kultúra kizárólagos eredetének hangoztatói azt a kérdést soha nem teszik fel, hogy ugyan, honnan jön a felvilágosodás? Ez a kérdés valahogy mindig elsikkad. Holott nyilvánvaló – már csak szimplán logikai alapon is –, hogy a felvilágosodás eredete egyszerűen nem magyarázható, ha nem találjuk meg a kereszténységben azt a sajátosságot, amely a felvilágosodást keresztény talajon egyáltalán lehetővé tette.
Ami engem illet, ezt a vonást a kereszténység reflexív-prófétikus karakterében látom. Abban a vonásban, amely mindig és újra önmagára kérdez rá, s mindig újrafogalmazza önmagát.
A kérdés ez: vajon nem lehetséges-e az, hogy miközben a felvilágosodás látszólag nagyon is egy kereszténységellenes fordulat, azonban mégis, tipikusan keresztény mozzanat, s nem is nőhetett volna ki másból, csakis a kereszténységből? E megfontolásnak pedig az a logikus következménye, hogy egy tágabb történelemfilozófiai perspektívából a felvilágosodást, csakúgy, mint a mai európai kultúrát igenis lehet, mégpedig megalapozottan lehet a keresztényténység felől értelmezni, még akkor is, ha a mai kultúra egyes áramlatai amúgy a kereszténységgel szemben értelmezik önmagukat.
A kérdés ebben a vitában természetesen az, hogy a kereszténység lehet-e még egy mai társadalmi szintű kulturális önértelmezés elvi-világnézeti alapja, avagy sem.
Semmi okom nincs azt feltételezni, hogy egy keresztény-alapú kulturális önértelmezés minden racionális-tényszerű alapját elvesztette volna. Én inkább azt feltételezem, hogy az európai kulturális idő egységes, folytonossága nem felülírható, még akkor sem, ha egymásnak ellentmondó korszakokra is osztható, s a történelem meg fogja mutatni, hogy ennek az egységnek az átfogó kulturális alapja a kereszténység.
Azon pedig nem kell csodálkozni, hogy az európai kulturális önazonosság kérdése éppen napjainkban, egy másik átfogó kultúrával való szembesülés idején válik újra aktuálissá.
A keresztény kultúrát igenis meg kell védeni. Orbánnak igaza van. A történelem fogja őt igazolni.
Hozzászólások